Mi jut eszünkbe a fantasy szó hallatán? Varázslat, természetfeletti, hatalom(átvétel), konfliktus, intrika, háború – talán ezek a leggyakrabban emlegetett kifejezések, melyek gyakorlatilag bármelyik regényre ráhúzhatók a műfajban. Joe Abercrombie A penge maga trilógiakezdő kötete is körülírható velük. Klisésnek tűnik? Meglehet. Azonban hiba lenne ennyi alapján leírni a történetet, merthogy bizony sok múlik az író fantáziáján és kreativitásán is – Abercrombie pedig jól szerepelt, ugyanis nemhogy megütötte, de át is ugrotta a lécet.
A következő alapfelállásba csöppenünk bele, amint felütjük a könyvet: a jelenleg az Unió fölött trónoló király napjai meg vannak számlálva. Egyébként sem mondható egy erőskezű uralkodónak, így tanácsadói vezették eddig is orránál fogva. Örökös híján pedig vércsék módjára várják uruk halálának bekövetkeztét, amikor is aztán megindulhat a trónért való harc. Ez a bizonytalan belpolitikai helyzet már önmagában véve gyengítő körülmény – hát ha még hozzávesszük, hogy mind az északi, mind a déli szomszédságban veszély fenyeget. Északfölde királya, Bethod a népegyesítés után háborút készül hirdetni az Unió ellen; míg a ghurkul Khaul császár, Isten önjelölt prófétája is hasonló terveket szövöget.
Ilyen állapotok közepette találkozunk egyik főhősünkkel, a Kilencujjú Logennel, avagy sokatmondó becenevén, a Véres Kilencessel: ugyanis északon kegyetlen mészárlásairól hírhedt, melyek mind megelőzik nevét. Sokszor kereste már magának a bajt, azonban ezúttal talán kicsit túllőtt a célon. Felvette a nyúlcipőt, s végül Bayaznál, az Első Mágusnál talál menedéket – akinek egyébként vannak ám rejtett szándékai.
Rajtuk kívül még három karakter kap fontosabb szerepet. Egyikük az Unió fővárosában Audában „katonáskodik”: ám a gazdag Jezan dan Luthar feje lágya látszólag még nem nőtt be, mivel a könnyen szerzett hírnévhez fűlik inkább a foga, valamint ficsúrként jobban érdeklik a nők és a szórakozás, mint a kardforgatás tudománya. Közben Sand dan Glokta, anno a császár börtöneiben megkínzott, maradandó (és örökéletre fájdalmas) sérüléseket szenvedett ex-katona a király szolgálatában játssza az igazságosztó inkvizítort. Valamint Ferróról lehet érdemes még pár rövid szót szólni: egykor a Gurkhul Birodalom egykori rabszolgája volt, s – érthető okokból – agyát, mint valami felbőszült bika, elborította a bosszúvágy és a vérengzés.
(Főleg) ők öten azok tehát, akik mozgatják Az Első Törvény 1. szálait – már amennyire lehet, mert nem a cselekmény a hangsúlyos, hanem a világ, a status quo és a szereplők bemutatása, jellemükre, motivációikra, múltjukra kiterjedően. Tehát egyelőre egy (a több mint hatszáz oldalas terjedelem tükrében) hosszúra nyújtott előkészítést kapunk. Ez, valamint a lezárás alapján az akció pedig minden bizonnyal be is indul a következő részben, így nem hiábavaló végigolvasni a külső történésekben a megszokottnál talán kissé kevésbé dúskáló regényt – viszont a szem számára nem látható tartományok (magyarán maguk a karakterek) azért tartogatnak izgalmakat.
Az aggodalomfelhők eloszlatása végett kiemeljük: nem mellőzte a szerző a humort, tehát unalomba fulladó, kínkeserves vánszorgással egyenlő olvasástól nem kell tartani. Ezen kívül Abercrombie figyelmet szentelt annak is, hogy a karakterek jelleméhez illő hangot, beszédstílust üssön meg. Ráadásként a sötét, kemény, zord világ visszaköszön abban is, hogy a válogatás nélküli vulgaritás csak úgy hömpölyög a lapokon – ami előfordulhat, hogy belepirulást, megrökönyödést válthat ki (bár a mai világban aligha).
Ajánlott belevágni tehát A penge maga című regénybe, mert minden bizonnyal izgalmas folytatásnak nézhet elébe, aki így dönt – no meg nem árt, ha előtte megismeri az előzményt, amely a fent említettek ellenére érdekfeszítő olvasásélményt nyújt. Impresszív, bizonyos fokig egyedi mű kerekedett ki végül Joe Abercrombie „tollából”.
