2024. 07. 13. szombat

Jenő
1 EUR 392 HUF
1 GBP 466 HUF

A színpad kész – köszönt az Álomvilág…

Idén májusban, az ősbemutató huszonötödik évfordulója alkalmából állította újra színpadra a világhírű londoni színházi producer, Sir Cameron Maccintosh csapata a Miss Saigont. A jelenlegi londoni előadást – a néhány szempontból meglepő visszafogottság mellett – a technika magas szintű kihasználása, tökéletes énekhangok, a szereplőcsapat feltűnően steril, hibamentes munkája, és egy kiváló színészi teljesítmény jellemzi.

Claude-Michel Schönberg világhírű musicaljét, a Pillangókisasszony huszadik századi változatát, a Miss Saigont Magyarországon eddig két különböző feldolgozásban láttam – amikor azonban augusztus 21-én, csütörtökön este hét körül Londonban a Soho felé sétáltam, biztos voltam benne, hogy számos új, a magyar szín- és musicaljátszástól gyökeresen eltérő élménnyel leszek gazdagabb. És valóban: ugyanis bár a rendezés és az alapkoncepció nem is sokban tér el a jelenleg a Budapesti Operettszínház színpadán futó változattól, tény, hogy a West Enden a musicalipar magas fokú tömegtermékét állítják elő, mely mindenképp különlegességnek számít eddigi színházi tapasztalataim között.

London legtöbb teátrumához hasonlóan az Edward hercegről elnevezett színházban is hihetetlen tempójú, megfeszített munka zajlik. A bemutató óta folyamatosan heti nyolc alkalommal játsszák a Miss Saigont (ugyanez a menetrend egészen jövő áprilisig be is van már táblázva), döntő többségben az eredeti, főszereposztással. Ez az iram nem idegen a West Endtől – hasonló munka folyik a legtöbb produkciót illetően. Gondoljunk csak bele, hogy míg hazánkban Az Operaház Fantomja tizenegy év alatt a Madách Színházban a hatszáz előadást nemrég lépte túl (ez folyamatos telt házzal számolva kb. félmillió nézőt jelenthet), Az oroszlánkirály (The Lion King) musicalváltozata Londonban nemrég ünnepelte a tizenkétmilliomodik nézőt.

A Magyarországon repertoáralapon működő, egyszerre többtíz előadást műsoron tartó színházak menedzsmentjének és színészeinek is idegen lehet a londoni működés – teljesen más alkotói munkát igényelnek az ottani produkciók. Más kérdés, hogy az eltérő finanszírozási rendszer miatt a jegyárak is teljesen más kategóriában mozognak: az itthoni két-háromezer forintos (Pesten hat-nyolcezer is lehet egyes kiemelt produkciók esetében) a londoni jobb helyek száz font (negyvenezer forint) körül szóródnak.

Épp emiatt, Londonban egyszerűen nincs lehetőség hibázni. Minden egyes előadásnak a tökéleteshez nagyon közeli módon kell lezajlania – sem befulladt petárda, sem eltévesztett szó, sem félrecsúszott hang nem fér bele. Megjegyzem, mi semmi ilyesmit nem is vettünk észre, minden karikacsapásszerűen ment. Ennek persze jó és rossz oldala is van – a vitathatatlan, a szórakoztatóipar magasiskolájára jellemző profizmus ugyanis a színészi kreativitást meglehetősen háttérbe szorítja: míg a budapesti színpadokon a vígjátékok mellett olykor a musicalek kapcsán is lehet spontán, improvizatív megoldásokat találni, ez a londoni színházi kultúrába biztos, hogy nem fér bele.

Holott újszerű helyzetek ott is akadnak, épp csak az egyszeri vagy akár visszajáró nézőknek sem szabad feltűnnie, hogy bármi bármiben is eltér a megszokottól. A mi előadásunkon ilyen volt a női főszereplőt játszó színészlány (tizennyolc éves!), Julia Abueva debütálása is. Hisz bár a tehetséges színésznő ekkor bújt először Kim bőrébe, nyilván ő is éppúgy végigcsinált egy kemény próbaidőszakot, mint a szerepet a premier óta első szereposztásként játszó Eva Noblezada. Abueva egyébként tökéletesen megfelel az ártatlan, törékeny, a saigoni kuplerájba akarata ellenére bekerülő, végletekig hűséges és kitartó, szerelmes lány (majd asszony) szerepére – de ezt kár is kihangsúlyozni: egy apró kivétellel a szereposztás teljes egésze profi, átgondolt tudatos (és hatalmas merítési lehetőségekre utaló) munka volt.

A kisebb szerepben a Nyomorultak című 2012-es musicalfilmben is feltűnő Alistair Brammernek ezúttal főszerep jutott az amerikai katona, Chris bőrében. Amellett, hogy Branner nyilván a tinilányok kedvence is, énektudása kifogástalan, felkészültsége megkérdőjelezhetetlen – színészi kvalitásainak igazolására a szerep nem ad túl sok lehetőséget – először hősszerelmest, majd az eseményekkel sodródó, tehetetlen fiút kell játszania, amit korrektül meg is tesz.

Üde színfolt Kvang-Ho Hong elvakult, a világot fekete-fehérben látó, szélsőséges Thuyja és Rachelle Ann Go kiégett, meg- és betört Gigije – de a mellékszereplők között a prímet egyértelműen Hugh Maynard Johnja viszi el. Nála valóban látjuk a színészi szerepfejlesztés állomásait felelőtlen, nagyhangú katonából logikusan válik felelősségteljes jószolgálati diplomata; a Bui Doi című legendás dalának előadása pedig vastapsos példa arra, hogy a steril profizmus is összeférhet a művészettel.
Tamsin Carroll Ellenje volt az est negatívuma – bár a színésznő hangi kvalitásához kétség sem fér, nem sikerült eldöntenünk és megértenünk, hogy ő pontosan mit is gondol az exkatona-feleség alakjáról és saját kálváriájáról.

Bár az előadás látszólag egy szerelmi történet, mégsem ők a főszereplők. Minden Miss Saigon rendezés kulcskérdése, hogy ki és hogy játssza a Professzor (The Engineer) szerepét – ezúttal erre a kreatív csapat még jobban rá is játszott, ugyanis nem is titkolt módon épül az előadás Jon Jon Briones karakterére. Méltán: musicaleknél ritkán tapasztalt fokú színészi mestermunkát látunk. Hihetetlen nehéz ezt a kisstílű de tehetséges, mindenhol ott lévő és minden hájjal megkent stricit túlzások nélkül összerakni, de ezúttal sikerült. Jon Jon Briones csak akkor túlzó, amikor annak kell lennie – egyébként ha kell, tárgyilagos üzletember, ha kell a lányokat zsebkéssel terrorizáló gazfickó, ha kell, bohóc „nagybácsi”. Joggal járt neki az állótaps.

Ami pedig a hátteret – szcenika, hangszerelés, díszletek, jelmezek – illeti, szintén a már sokat emlegetett profizmust lehet kiemelni. Ahol lehet, haladnak a technikai újításokkal (lézerezett helikopter) és a kor elvárásaival (felfrissített zenei háttér), de alapvetően szintén biztosra mentek: korhű, sokatmondó, de azért nem túlzó ruhák, viszonylag egyszerű színpadképpel. Feltűnő volt, hogy míg a jelenlegi budapesti változatnál nem spóroltak a petárdákon és egyéb nagyszabású látványelemeket is habozás nélkül vetett be Kerényi Miklós Gábor rendező, addig itt mintha tényleg a minél szélesebb célközönség elérése lett volna a cél – beleértve a korhatárok kitolását is: emiatt lehetett visszafogottabb a két háborújelenet és a két sztriptízbár-jelenet.

Hát igen: ez a West End, ez a szórakoztatóipar egyik csúcsa, annak minden előnyével és hátrányával. És bár nyilván kritikusként valahol mélyen fájt a szívem a művészi szabadságért és kreativitásért, amely sokszor dominál az élő színházi stílus előadásainál ez igazából teljesen kiment a fejemből a Miss Saigon három órája alatt. És – sok száz nézőtársammal együtt – csak élveztem a showt; a vietnami „Dreamland” (Álomvilág) londoni megtestesülését.

Dicsuk Dániel
Fotók: Matthew Murphy

Érdekesnek találtad? Oszd meg a Facebookon!

Facebook

Kapcsolódó cikkek

További cikkek

...címmel Kiss Gabriella népi iparművésznek nyílik kiállítása 2024. július 15-én, hétfőn 16 órától a József Attila Könyvtárban (Miskolc, Szentpéteri k…
Anziksz Finnországból
Most, hogy itt ülök 36 C fokban, az elsötétített szobában, még nagyobb örömmel, s kissé visszavágyakozva gondolok arra a két hétre, amit Finnországban…