2024. 07. 18. csütörtök

Frigyes
1 EUR 391 HUF
1 GBP 466 HUF

A faló felnyerít… Ja, mégsem…

A Sziget Színház, a Magyar Lovas Színház és a RaM Colosseum koprodukciójában mutatták be utóbbi helyszínen szeptember 23-án Koltay Gergely és Szűts István új rockoperáját, az azonos című film (és persze Homérosz Iliásza alapján) írt Tróját. Az előadás remekül illeszkedik sok másik rockopera sorába, hisz elsődleges vonzerői, a zene és a látvány, ha nem is korszakalkotóak, de figyelemfelkeltőek és –fenntartóak.

Ez persze önmagában kevés egy remek rockoperához, kellenek hozzá még a szerepekhez illő énekes-színészek, valamint világos, önmagát nem feltétlenül előtérbe helyező rendezés is. A művészekkel ezúttal sincs probléma, és bár néhány esetben lehet vitatni az alkotók választását a szereposztást illetően, az Agamemnónt játszó Vadkerti Imre, a Hektor bőrébe bújó Buch Tibor, valamint a Menelaoszt megjelenítő Berecz György is megfelelő a szerepére. Arról, hogy például Papadimitriu Athina mennyire alkalmas Thetisnek, avagy Janza Kata mennyire hiteles Helené, ugyan sokat lehetne vitázni, ám ezeken a karaktereken nincs túl nagy hangsúly az előadás folyamán.

 

Ez egyébként meglehetősen furcsa dolog, hisz Helené az, aki miatt egyébként kirobbant maga a háború is a görögök és a trójaiak között. Nem ez azonban a rendező Pintér Tibor egyetlen érdekes megoldása, és bár Pintér – aki egyébként főszereplőként tényleg remek Akhilleuszt jelenít meg a színpadon – szemmel láthatóan valami grandiózus létrehozására törekedett, olykor túllőtt a célon, olykor pedig meg sem közelítette azt. Nincs Trója faló nélkül, ám kérdés, hogy nagyon muszáj volt teljesen mellékes módon élő lovakat is bevinni a színpadra rövid időre? Fontos a látvány, de ha csak az marad, vagy túl egyértelműen próbálja elvonni a figyelmet, akkor könnyen öngólt is lehet vele lőni. Rossz szóvicc, de a darab Akhilleusz-sarka maga a rendezés.

 

A másik dilemma, ami végig a fejemben motoszkált, az annak a kérdése, hogy feltétlenül szükséges volt az egész történetet egyfajta, jelennel párhuzamos álomképként, egy ma élő kisfiú képzeleteként feltüntetni? Ami a József és a színes szélesvásznú álomkabátnál belefért – hisz ott az egész mű az álmainkról szól, mint ahogy az a címéből is kiderül –, az a Trójánál, annak komplexitása és monumentalitása miatt egyszerűen fölösleges. Van, hogy néha a kevesebb több.

 

Mindezektől függetlenül az előadás tényleg élvezhető, hisz az elsődlegesnek számító zene, és persze a koreográfus Nádasdy András munkája révén megszületett „élő látványvilág” valóban magával ragadó. Űr legfeljebb tehát amiatt maradhat bennünk, mert bár az alkotók (ki)találtak egy remek ötletet, annak végrehajtása, bár nem rossz, de közel sem sikerült száz százalékosan – így az „élvezhető”-jelző, mely ugyan feltétele a jó szórakozásnak, annyiban is marad.

 

Dicsuk Dániel

Érdekesnek találtad? Oszd meg a Facebookon!

Facebook

Kapcsolódó cikkek

További cikkek