Rengeteg dolgot láthatnak a választópolgárok a mostani, eddig egyébként elég szürke választási kampány alatt. Voltak mentelmi jogok körüli hercehurcák, kirobbanó botrányok, és lesznek is meglepetések még azért. Ám van, ami ezúttal kimarad.
Bár Magyarországon még csak három kampány óta van jelen, máris gyönyörű szokásnak nevezhetnénk a tizenkét éve a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (ma Budapesti Corvinus Egyetem) Politikatudományi Intézete által megteremtett miniszterelnök-jelöltek vitáját. Bár ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol ennek immár komoly tradíciója van, nem volt még két ugyanolyan lebonyolítású rendezvény, a háromnak legalább egy közös tulajdonsága volt.
Az, hogy voltak. Idén kevés esély van a folytatásra. Bár próbálkozások voltak – hisz például Bokros Lajos, az MDF jelöltje már többször jelezte, hogy szívesen vitázna bárkivel –, a jelen politikai helyzetben nem mernék arra fogadni, hogy látjuk egy tévéműsorban a négy (vagy három, vagy kettő) miniszterelnök-jelöltet.
Hogy kinek kivel érné meg leülni (vagy leállni) „eszmét cserélni”, azt egy elég bonyolult, többélű matematikai gráffal lehetne leginkább jellemezni. Bokros „sarkából” az összes többi jelölt felé megy egy-egy vonal – nem meglepő módon; az elismert közgazdászprofesszor valószínűleg bármelyik másik jelöltnél hitelesebbnek tűnne szakpolitikai kérdéseket illetően. Emellett Bokros vitakedvét erősíti az is, hogy a teljes szétesés felé tartó pártjának minden nyilvános megjelenésre, minden egyes ember támogatására szüksége van – számítana az az akár csupán néhány száz ember is, akire egy tévévita esetén esetleg hatna Bokros hozzáértése. (Természetesen korántsem biztos, hogy egy esetleges vita csak ennyi voksot hozna a Fórumnak, a szám ennek sokszorosa is lehet – ám az MDF körüli folyamatos hercehurca miatt, mely akár jelöltjük hitelét is alááshatja, az is előfordulhat, hogy egyáltalán nem lenne hatása.)
Vona Gábor szeret vitázni, támadni – meg is tette ezeket sokszor eddig is, Bokros Lajos kihívását viszont elutasította – ő maga azonban kesztyűt dobott Mesterházy Attila és Orbán Viktor elé is. A két nagy párt (?) jelöltje persze nem fog leülni vele, különböző indíttatásból. Mesterházy még a mostani megítélésénél is súlytalanabbnak mutatná magát, ha az általa, és pártja által oly sokszor kritizált Jobbik vezetőjével – amellyel mindenféle kapcsolatfelvételt eddig elutasított – vitázna, míg Orbánnak jobb, ha csak a háttérből ostorozza néha a Jobbikot, figyelmeztetve saját, elég komoly és aktív bázisát a hűségre; egy esetleges vita könnyedén a Jobbik felé orientálhatná a Fidesz, még megmaradt, kissé radikálisabb jobboldali szavazóit.
Maradt a kalapban tehát az MSZP és a Fidesz, illetve jelöltjeik, akik között pedig – jelen állás szerint teljesen biztos, hogy nem lesz vita. Túl közeli még az a bizonyos őszödi beszéd – Orbán Viktornak nem is kell különösebben megindokolnia, miért nem akar egy olyan párt képviselőjével leülni programokról beszélgetni, melynek legutóbbi választási csomagjáról is kiderült, hogy hazugság. (Hozzá kell tenni, gazdaságot tanuló diák szemével nézve a jelenlegi szocialista terv sem számít hitelesnek, vagy megalapozottnak, ahogy erre a Mit ígérnek?-elemzőcsoport is rávilágított.)
Egy Orbán-Mesterházy vita egyébként sem járna túl nagy változással – egy esetlegesen karizmatikusan fellépő szocialista miniszterelnök-jelölt legfeljebb csak az utóbbi évek hatására passzivitásba vonult, de oldalt még nem váltott ex-MSZP-seket tudná visszacsábítani – illetve jelen esetben az urnákhoz csalni –, ám vélhetően új szavazókat nem szerezhetne vele.
Érdekes adalék, hogy Gyurcsány Ferenc reaktivizálódásával – bár színesedett a szocialisták elég sivár kampánya – csak még tovább csökkent egy esetleges vita esélye, hiszen így az MSZP már nem is annyira mondhatja magáról, hogy megújult, a négy évvel ezelőttihez képest. Márpedig álljon valaki akármennyire egy esetleges vita, illetve akármelyik oldal mellett, arról egy pillanatig sem szabad megfeledkezni, hogy – bármilyen indokkal tette is ezt – az MSZP exminiszterelnöke elég sok adukártyát helyezett Orbán kezébe többek között ahhoz is, hogy az megtehesse, hogy nemet mond egy baloldalról érkező kihívásra.
Az már elhangzott, hogy a Fidesz-vezérnek miért nem éri meg vitáznia Vona Gáborral vagy Mesterházy Attilával, a politikai korrektség megkívánja, hogy ejtsünk néhány szót az esetleges Bokros-Orbán találkozóról is. Röviden: szintén roppant valószínűtlen, több okból is. Legyen Orbán akármilyen jól felkészült, egy Európa-szerte elismert közgazdászprofesszor ellen könnyedén alulmaradhatna szakpolitikai kérdéseket illetően (még akkor is, ha mindenféle tévében táncoló produkcióval Bokros is tett már eleget komolyság-hitelének összezúzása érdekében), így Orbán könnyedén takarózhat azzal, hogy neki, egy hatvan százalék körüli párt vezetőjének nem azonos szint egy olyan platform utolsó mentsvára, amely napról napra esélytelenebb az ötszázalékos küszöb átugrására.
Ha már küszöb, meg illik emlékeznünk a másik két országos listával rendelkező pártról is. Az LMP eleve kiírta magát mindenféle vitáról azzal a ténnyel, hogy deklaráltan nincs miniszterelnök-jelöltjük, míg a népszavazás-harcos Seres Mária fémjelezte Civil Mozgalom olyannyira ismeretlen, hogy – éppen csak összejött – országos listájuk is csodaszámba megy, támogatásuk és elismertségük jelenleg mérhetetlen.
Jelenleg tehát minimális esély van akár páros, akár három-, akár négyszereplős vitára. Még akár az is elképzelhető lenne, hogy Bokros, Mesterházy és Vona találkozzanak, ám az esemény sikeres mivolta eléggé kétséges lenne a jelenleg a közvélemény-kutatók szerint kormányzásra legesélyesebb Fidesz-vezér nélkül. Akinek viszont a fentebb említett okokból egyetlen, jelenleg elég valószínűtlen esetben érné csak meg vitázni – rosszul csak akkor jöhet ki abból, hogy nem megy el, ha az egész ország, beleértve a saját bázisának mérhető részét is, elvárja tőle a(z aktív) részvételt.
Nem mondható el Orbán Viktorról az, hogy ne tudna jól beszélni – ezt még a legelfogultabb MSZP-sek sem állíthatják. Ebből pedig következik, hogy mesterségesen lehet olyan helyzetet generálni, amelyben Orbánnak már „kifizetődőbb” egy – akármilyen – vita, mint a jelenleg érthetően, de elfogadhatatlanul előnyös hallgatás. Igaz, hogy ehhez országos összefogás lenne szükséges, beleértve elsősorban a médiát, és a civil szférát. És sajnos az is igaz, hogy erre eddig elég kevés példa volt.
Ha komolyan veszik, és nem mellékesen hitelesek a résztvevők, egy televíziós vitának számtalan előnyös hatása van. Más színben tűnteti fel a pártokat, jelölteket, mint a kultúrházakban tartott lakossági fórumok. Több országban is jól működik ez az intézmény – van, ahol a végeredmény is megfordulhat rajtuk –, nálunk, Magyarországon miért nem lehet erre egy általánosan elfogadott, elfogulatlanul, jól működő rendszert kidolgozni, mely nem csak azt garantálja, hogy a szavazópolgárok összehasonlítási alapot kapnak a pártok programjairól s nem utolsó sorban a jelöltek személyiségéről. Emellett a politikusoknak legalább négyévente egyszer igazán jól fel kelljen készülniük egy, az általános parlamenti üléseknél az eredmény szempontjából jóval nagyobb súllyal bíró vitára – ez talán szintén jót tenne a magyar nagypolitikának. Nem mellesleg azért a demokráciának is jót tesz egy ilyen találkozó. Bízzunk benne, hogy a kezdeményezés ezzel a mostani lyukkal nem hal el teljesen, és lesz még komoly, valódi téttel bíró miniszterelnök-jelölti vita Magyarországon.
Dicsuk Dániel
