Tisztelt Megjelentek, Kedves Miskolciak!
Nem születésnapot ünnepelni gyűltünk ma össze, hanem azért, hogy együtt gyászoljunk, osztozzunk a magyar önkormányzatiság pusztulása miatt érzett keserű fájdalmunkban.
25 éves lenne ma, ha megérhette volna, hogy erős felnőttként betöltse azt a nélkülözhetetlen feladatot, amiért a társadalom életre hívta: ő legyen a demokrácia sarokpontja, letéteményese, őre.
Öt esztendővel ezelőtt azonban a hatalom lassú halálra ítélte. Először gúzsba kötve, láncra fűzve táncoltatta, a helyi csatlósok pedig az utolsó percig vigyorogva húzták a nótáját.
Aztán mikor földre rogyott, bekötötték a száját is, nem szólhatott már napirend előtt, támogatóit, a sokszínű helyi közösségeket, a demokráciát szóban sem védhette csak akkor, ha a csatlósok egyszer-egyszer levették a kötést: öt percre, két-három percre. Mert ők kedvelik ám a bábjátékot. A színház a közgyűlés, ahol a többség marionettként nyomkodja a gombokat, közönség pedig nincs. Elintézték, hogy mindenki a napi betevőért, a minimálbéres fizetésért, a létezéséért gürcöljön, félelemben éljen. Így könnyebb lesz megalázni, lerugdosni a deszkákról az élő figurákat, gondolták. Úgysem veszi észre senki.
Fuldoklott, amikor kiürítették a zsebeit, hogy a magukéba tegyék összegyűjtött vagyonkáját, mikor azt kellett látnia, hogy a közösség szolgálata helyett az állampolgárok sarcolása lett az önkormányzat feladata. Agonizálni kezdett, mikor megfosztották jogosítványától is: nem volt lehetősége többé a közösség iskoláit, kórházait irányítani, csak szociális ügyekben maradt csöppnyi mozgástere.
Így végül az alattomos maffiosis centralis, vagyis maffiaközpontosítás nevű kór okozta halálát.
Gyászoló Miskolciak, Honfitársak!
Bár megtörten állunk itt, de a reményt soha nem veszthetjük el!
Hisszük, hogy a magyar önkormányzatiság egyszer újjászületik, ha mindannyian ezt akarjuk. Tegyünk közösen érte!
Most pedig – végső gesztusként – borítsuk le fekete lepellel az illiberális demokrácia áldozatának emléktábláját!
