2024. 07. 20. szombat

Illés
1 EUR 391 HUF
1 GBP 464 HUF

Színekre hangolva | In the Mood for Colours

Iparművészeti Múzeum, 2016. március 31 – szeptember 4.

A kiállítás három termének anyaga három szín: a zöld, a kék és a vörös köré szerveződik, oly módon, hogy az adott szín dominánsan jelenik meg az egyes termekben bemutatott műtárgyakon. A tárgyak színek szerinti rendszerezésével a célunk az, hogy új összefüggések mentén mutassuk be az Iparművészeti Múzeum gazdag és sokszínű gyűjteményét, épp ezért a tárlat kizárólag a múzeum saját anyagára épül. A szín, mint formai kritérium alapján került egymás mellé régi és modern, szakrális és profán, ünnepi és hétköznapi, ezáltal a műtárgyak jelentésének és értelmezésének új aspektusai tárulnak fel.

A szín az iparművészeti tárgyak megjelenésének mindenkor az egyik legmeghatározóbb eleme: bizonyos esetekben szimbolikus jelentőséggel bír, máskor csupán gyártástechnikai vagy esztétikai okokból választották. Az Iparművészeti Múzeumban őrzött műtárgyakon leggyakrabban a kék, a zöld és a vörös árnyalatai fordulnak elő, de történetesen épp ezek az alapszínei a fényerő összeadásán alapuló ún. additív színkeverésnek, s így valamennyi digitális képmegjelenítő eszköznek is.

A válogatás – amelyben egyaránt akadnak jól ismert főművek és eddig soha be nem mutatott darabok – az iparművészet valamennyi műfaját átfogva sajátos metszetét adja a múzeum gyűjteményének.

Három szín – három kiállítótér

ZÖLD

Mi az első gondolat, ami eszünkbe jut a zöldről? A remény, a természet, a tavasz, az orvoslás, a nyugalom, a fiatalság, a protestantizmus, a sátán, egy görög szobor, egy banklámpa vagy a rézpatina színe? A zöld a színtan szerint hideg szín, mégis könnyen párosítjuk kellemes érzetekkel. Pedig olykor haragos és mérges. A zöld a természet része, amely a civilizáció történetében is elválaszthatatlan maradt a natúra világától. A zöld szín végigkíséri az emberiség történetét, újabb és újabb szimbolikus jelentésekkel töltődik fel. Amikor a zöldre mint a természet és a kultúra egyik meghatározó színére gondolunk, nem pigmentek járnak a fejünkben. Egy mai fiatal számára a zöld elválaszthatatlanul forr egybe a mamlasz, de jólelkű Shrek figurájával. A politikai diskurzusban pedig a 20. század második felétől a zöld a természetvédelem és a környezetvédelem kritikus hangja. A zöld szín világszerte egyre erősebb hangot kap. A természetből indul, és ma is a természet mellett protestál.

Az üveglap, a folyó és a tó színe vajon tényleg zöld? Milyen tudás, milyen tapasztalatok segítenek a megkülönböztetésben? A fű? A smaragd és a malachit? Egy bibliai történet a zöldről? Egy orvosi várószoba vélt vagy valós zöld nyugalma? Gondolunk az etimológiára? Arra, hogy a neolatin nyelvekben a zöld megnevezésére használt szavak azonos tőről, a zöldet és frisset egyaránt jelentő viridisből erednek? És ugyanazon megnevezések mögött ugyanazok a színek vannak? És miért kapta a földrészeket szimbolizáló olimpiai öt karikából Óceánia a zöld színt?

Az iparművészetben a tárgyak színe, anyaga és formája, használati lehetőségei gyakran összefüggenek egymással. A természetet a szobába hozó falikárpit és levélmintás textíliák, a növényeket formáló díszedények, a katolikus liturgia hétköznapi öltözetei, a malachit- és uránüveg tárgyak most azért szerepelnek egy teremben, hogy a zöld szín sokrétű jelentésének egyfajta metszetét adják.

KÉK

Ahogy a zöld szín esetében, a kéknél is meghatározó a természethez való viszony, mégis talán erősebb az időben változó kulturális olvasatok ereje. Míg a Római Birodalom idején a kék a barbárok (a germánok és a kelták) színe volt, az európai középkorban felértékelődött a kék: fenséges és királyi színné vált. A tisztátalanság és a fenségesség (egyházi és világi) feszültsége örökké megmarad a kék mélyén.

Míg Mária ultramarin köpenyével a kék átitatódik vallási szentséggel, addig például az indigó növényből nyert kéket még a kora újkorban is az „ördög festékének” tartották. Egyrészt a 18. században felszabaduló kék szín a 19. században már a nyugat-európai civilizáció kedvenc színe lett. Másrészt a római rabszolgáktól kezdve a középkori jobbágyokon át egészen a 19‒20. századi paraszti kultúráig a munkaruha szürke és kék színe a koszolható, tisztátalan réteget képviselte. A 20. század egyik legnagyobb „slágere”, a kék farmer, a blue jeans végül a munka színéből a divat részévé változtatta a kéket, amelynek divattörténeti kalandja ekkor már az arisztokrácia köreit is elérte, s amely ekkor már az egyenruhák alapkarakterét is meghatározza.

A kék ellentétekkel átitatott európai kultúrtörténetét viszont jóval megelőzte a közel- és távol-keleti kultúra kék szín iránti vonzalma, amely a porcelánok és metszetek, a keleti kultúra iránti műgyűjtői szenvedéllyel Európában is meghonosodott. Keleti hatás, zsidó és keresztény kultúra, uralkodói fenség és hétköznapi öltözködés, textilfestés és kerámia-mázkultúra az, amelyek egyaránt meghatározzák a kék ultramarin, kobaltos, encián, égkék és türkiz világát.

Ma a kék Európa színe, amelybe a keleti hatás éppúgy beletartozik, mint a boldogság és Twitter kék madara, vagy az Avatar című Oscar-díjas film kék lényei. A kékben rejlő természeti és kulturális, szent és profán dimenziók együttesen adják ki azt a palettát, amelyből az ipar- és kultúrtörténet tárgyai is merítenek.

VÖRÖS

A vörös, amelynek világosabb árnyalatát pirosnak is nevezzük, olyan színtartomány, amelybe a narancstól a violán át a rózsaszínig rengeteg árnyalat tartozik. Élénksége, más színekből való kitűnése a vöröset könnyedén tette a hatalom és az erő színévé. A zöld és a kék hidegségéhez képest a vörös a legforróbb szín: a vér, a tűz és a rubin színe.

A vörös és árnyalatai a természet elemeinek és látványának is részei, de az ember egyik legfontosabb színe is egyben: a vér, amely életet ad, élettel és vitalitással tölt fel, és a vörös,

amely már a prehistorikus ábrázolásokon is az élet és a győzelem színe volt. A tűz a természet és az emberi kultúra határának egyik meghatározó eleme, fizikai léte és ábrázolása elválaszthatatlan a narancs, a vörös, a skarlát és a bíbor árnyalataitól. A tűzben egyszerre ér össze az erő és a hatalom, a biztonság és a veszély, a szent és a profán, a pokol és a purgatórium. A vörös kelmék és öltözetek pedig már a Római Birodalomban is a hatalom, a háború, az uralom és a szentség kifejezői voltak.

A keresztény kultúrában a vörös a vértanúság szimbólumává vált, liturgikus szerepe a szentség körül összpontosult, de démoni regiszterei sem tűntek el. A vallási világgal szemben létező profán hétköznapokban a művészetet és az irodalmat mélyen átitatta a szerelem és erotika, amelyek kifejezésében a vörös látványos karriert futott be.

A forradalmak, a politikai ellenállás, a kommunista ideológiák örömmel tűzik zászlajukra a vörös színt, amely ebben a kontextusban már nemcsak az erő, hanem a kritika kifejezője is. A modern szabadidő, a városi élménykultúra gazdag forgatagában a teátrum, az opera és a kabaré világa elválaszthatatlan a zsöllyék, függönyök és porondok vörös kárpitjaitól, a nők száján csillogó vörös rúzstól. És milyen más színben tudnánk elképzelni egy Ferrarit, mint vörösben?

A vörös tehát egyszerre a tűz, a forradalom, a színház, a szerelem és az avantgárd, a liturgia és a szentség, a hemoglobin, a korall, az érett eper, a rozsda és az ősz színe.

Érdekesnek találtad? Oszd meg a Facebookon!

Facebook

Kapcsolódó cikkek

További cikkek