Vérbeli sznobként a színház számomra elsősorban a drámáról szól – ennek ellenére, mint sokan, én is szeretek néha előadáson kikapcsolódni, netán nevetni. Erre sajnos, bár sok vígjáték látható Budapesten, azok minősége miatt egyre kevesebb lehetőségem van – a még a régi Játékszínben bemutatott, és az új által is átvett Jutalomjáték azonban átvitte a mércét. Története egy élete alkonyán járó emberbetegsége, talán utolsó fellépése, mely a karaktert megformáló színművésznek is valódi jutalomjátékra ad lehetőséget.
A leginkább a Barátok közt Kertész Gézájaként ismerté vált Németh Kristfóf vezetésével újjáalakult Játékszín repertoárján elsősorban igényes és kevésbé igényes vígjátékokat találunk. Ez teljesen érthető is, hisz mivel magánszínházként működnek – még ha állami támogatással is –, így a legfontosabb számukra az, hogy a jegybevételből minél nagyobb összeg folyjon be. Ez pedig kommerszebb, könnyen fogyasztható, könnyed darabokkal oldható meg, melyben azért lehetőleg fel kell tűnnie egy-két országosan ismert nevű színésznek is.
A kritériumokat elég jól teljesíti is a Játékszín: előadásai teltházasak, repertoárja a Madách Színház prózai előadásaihoz hasonlít (angolszász és francia vígjátékok), és ismert színművészek is feltűnnek a színpadukon, leginkább szintén azok, akik a Madáchban is gyakori vendégek (pl. Gálvölgyi János, Hajdú Steve, Nagy Sándor, Gallusz Nikolett, stb.). Az előadások között pedig, ahogy az színházakban már csak lenni szokott, jók és kevésbé jók is akadnak.
Bernard Slade Jutalomjátéka a jobbak és igényesebbek közül való. Ezzel persze nem állítom, hogy épületes, művészi vagy különösebben elgondolkodtató lenne, azt azonban igen, hogy egy korrektül megcsinált, minőségien eljátszott, könnyen érthető, nevettető, de mégsem csak a cél nélküli kacagásról szóló darab. A mű leginkább a Neil Simontól gyakran látott vonalat képviseli: bár vígjáték, és elsődleges célja a szórakoztatás, azért drámai mélység is húzódik mögötte. Ennek megfelelően Szirtes Tamás rendezése ötletes, de kockázatmentes: pontosan azt kapjuk tőle, amit a színlap és korábbi tapasztalataink alapján várunk.
A vígjáték, sok másikhoz hasonlóan, nem is kimondottan a konkrét történetre épít, hanem leginkább a karakterek – jelen esetben a halálos betegséggel küzdő főszereplő kicsit összeférhetetlen, kicsit excentrikus, kicsit felelőtlen – személyiségére épül. Külön piros pont jár a szerzőnek azért, mert a dialógusoknál nem esett túlzásba; azért egy ilyen helyzetben a túl sok poén hiteltelen lett volna, a jelenlegi formában pedig még éppen el tudtam hinni, hogy van, aki így kezeli saját tragédiáját.
Gálvölgyi János – és rajta keresztül a karakter személyisége és előtérbe helyezett fanyar humora – a tőle megszokott módon játszik a középpontban. Nem harsányan, sőt – épphogy visszafogottan, öregesen, de mégsem lehet másra figyelni, amikor ő színpadon van. Gálvölgyi megszokott színészi eszköztára ezúttal újabb értelmet is nyer, hisz egy súlyos betegséggel küzdő férfit kell úgy ábrázolnia, hogy a közönség közben mégis nevessen. És meg is teszi – mint már oly sokszor.
Főhősünk exfeleségét Hernádi Judit játszotta. Már sokadjára láttam ilyen jellegű (az idősödő, szigorú, távolságtartó, de igazából vajszívű nő szerepében, és most is ugyanolyan volt, mint az előző alkalmakkor (például a Hitted volna? c. vígjátékban, hogy csak a legutóbbit említsem) – ez dicséret és kis negatívum is egyben, hisz bár remek, amit csinál, szívesen látnék tőle néha mást is. Közös fiukat, a könyvmoly, introvertált srácot Nagy Sándor alakította. Kicsit zavaró volt nála, hogy röpke tizenöt évvel idősebb a megformált szerepnél, de azt ismét igazolta, hogy musicalénekesből egyre jobb prózai színésszé válik. (Remek partnerektől tanulhatott az utóbbi években, de az az ő dicsérete, hogy nagyon is jól tudott élni ezekkel a lehetőségekkel.)
Ugyanez igaz a Jutalomjáték egészére is – jól tud élni a darab az általa megteremtett lehetőségekkel. Nem ad fel túl magas labdákat, nem üt bonyolult fonákokat, de a ziccereket hozza, és stabil játékkal megszerzi a kellő pontokat. A magunk részéről nem dobálnánk olyan nagy szavakat, hogy „kötelező darab”, és „kihagyhatatlan előadás”, de aki a fentebb leírtak tudatában vált rá jegyet, annak minden további nélkül teljesülni fognak az elvárásai. És mi többet akarnánk?
Dicsuk Dániel
Fotó: Szalóky Béla
