Az elmúlt száz évben elképesztően sok film készült, aligha van ember, aki akár csak jelentős töredékét is ismerné, nemhogy megtekinthette volna. Bizonyos korabeli és jelenkori vélemények alapján azonban ki lehet alakítani olyan bő listát, melyről, megtekintést és alapos értelmezést követően, esztétikai és relevanciamérő szempontok alapján már kiválaszthatóak a filmtörténelem legjobb alkotásai. Ezúttal egy ilyen kísérletet látunk.
Puzsér Róbert a Csillag születik kőkemény zsűritagjaként szerzett országos ismertséget és népszerűséget, és bár azóta (meg addig is) mindenről véleményt formál „stand up tragedy” műfajú estjein, azért elsősorban mégis filmkritikusként tevékenykedett az évek során. A hivatását hasonló szigorúsággal űzi, mint a tehetségtelenek szelektálását a tévé képernyőjén, ám a Scolar Kiadó gondozásában, Puzsér rádióműsorára utalva, A hét mesterlövésze címmel egy olyan, kétkötetes válogatás látott napvilágot, mely a világ valaha készült ötven legjobb filmjét tartalmazza. (A második rész megjelenése a kiadó tájékoztatása szerint október környékére várható.)
Legalábbis a Puzsér szerint legjobb ötvenet. És joggal gondolhatja bárki, hogy az ízlés szubjektívek, mindenki nézze azt, ami neki tetszik, ez azért nincs teljesen így. A minőség, a tartalom, a mondanivaló (legyen ez bármilyen absztrakt), de a dramaturgia, a humor, a látvány bizonyos szempontok alapján igenis értékelhető szakmailag, és ha ez a bizonyos értékelés tapasztalt, „műértő”, ám a világra és a társadalomra nyitott, egy-egy alkotást nem kizárólag esztétikai szemmel néző kritikustól származik, akkor mértékadónak is számíthat. Márpedig az a laikusok számára is érdekes és fontos lehet, ha a kritikák hatására tisztában vannak vele, hogy azt, amit néznek, és ami egyébként nekik attól függetlenül tetszik, vagy nem tetszik, egyébként milyen szempontok alapján gondolják szakmabeliek minőségi, vagy akár jelentős alkotásnak.
Ugyanez lenne egyébként a díjak szerepe is, bár ez azért az utóbbi időben, az elképesztően drága marketingkampányos, és a kifejezetten díjtaroló célzattal készült filmek hatására eltorzult – gondoljunk az egyébként minőségi, de nem annyira újító célzatú Némafilmesre, vagy az idén a Lincoln férfi főszerepéért Oscar-díjat begyűjtő Daniel Day-Lewisra, aki ugyan jól játszott, de biztos, hogy elég nagyot az aranyszoborhoz? –, sok esetben még mindig mérvadó és a jövőre tekintettel előrevetítő az, hogy a díjakat ítélő kollégák, producerek vagy kritikusok mit gondolnak egy-egy sminkes vagy színművész munkájáról.
Summa summarum, a kritikáknak, a kritikusoknak éppúgy helye van a világon (és ezt tényleg nem azért mondom, mert én is előszeretettel írok például színkritikákat), mint ahogy az ilyen és ehhez hasonló összeállításoknak is érdemes teret kapniuk. A kultúra érték, a művészet minőségi – ám ahhoz, hogy ki-ki megtanulja eldönteni, hogy az ő értékrendjében és világában mi a minőségi, a legtöbbeknek szüksége van mankókra – melyek közül vitathatatlanul a minőségi kritika az egyik legfontosabb.
DicsukD
