A mind világszerte mind hazánkban egyre népszerűbb Neil Gaiman, akinek tavaly az Amerikai istenek című fantasyje aratott hatalmas sikert Magyarországon, új könyvvel jelentkezett. Az Óceán az út végén több okból is különleges – de elsősorban talán azért lóg ki Gaiman utóbbi években alkotott műveitől, mert a szerző, 2006 óta először, ismét felnőtteknek szóló könyvet írt.
És milyen jól tette…! Amellett, hogy a téma komolyabb, a stílus pedig kissé merengőbb, a regény éppúgy magán hordozza az író kézjegyét mint a korábbiak, így akik szeretik az írót, aligha fognak ebben a regényben csalódni. Ráadásul azok, akiket egyébként taszítanak a „durvább” fantasyk, ezt szintén kedvükre valónak találhatják – nem hiába lett az Óceán az út végén rövid idő alatt is nagyon népszerű.
A fő cselekményt – bár az is kérdés, hogy mondanivaló szempontjából mi számít a legfontosabbnak – visszaemlékezés formájában bemutató regény azzal a központi kérdéssel foglalkozik, hogy mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is?
A történet főszereplője, miután egy haláleset kihat az életére, elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet. Ez pedig nem más, mint egy ház a földút végén, melyben három, különböző nemzedékekhez tartozó nő lakik. Sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl.
A karakterek kissé – a mű terjedelméből adódóan is, hisz a szerző érezhetően a mondanivalóra helyezte a hangsúlyt – kidolgozatlanok, felületesek maradtak, ám ez, mely a könyv egyetlen negatívuma, egyben előny is, hisz így könnyebben beleképzelhetjük magunkat az amúgy is „hétköznapian túlvilági” cselekménybe. Hát igen, lehet, hogy a következő világok közötti ütközet a mi kiskertünkben (vagy panelteraszunkon) zajlik majd? És miért is ne…?
Neil Gaiman új regénye tehát, mondjon bárki bármit, nem más, mint egy térkép a felnőtteknek ahhoz, hogy visszataláljanak egy olyan korábbi önmagukhoz, amikor még képesek voltak önmagukon kívül másban is hinni. És mondjon bárki bármit, az Óceán az út végént képtelen vagyok egyszerű fantasynak tekinteni – persze, magán hordozza a műfaj sajátosságait, igaz, de fontosabbak és dominánsabbak a regény szépirodalmi vonatkozásai. Gaiman, aki méltán az egyik legnépszerűbb kortárs író, ezúttal valami olyat alkotott, ami meghökkentően hasonlít arra, amelyet én modern szépirodalomnak tartok. Talán egyszer kötelező olvasmány is lesz belőle…
DicsukD
