Vicsápi Natália: „Meg kell erősödnünk ahhoz, hogy ne csak túl tudjunk élni, hanem jó is legyen az életünk”
A szülői minták határoznak meg minket. Beszivárognak a mindennapjainkba és a
döntéseinkbe. Vagyis pontosan ugyanazt az életet éljük mint a szüleink. Legalábbis addig,
amíg nem vagyunk tudatosak. Mit lehet ez alatt érteni? Mi az örökölt sors, és miért
elengedhetetlen beszélni róla? Az alábbiakban megtudhatjuk a válaszokat Vicsápi Natáliától,
önismereti tanítótól, a Nati Method alapítójától.
A láthatatlannak tűnő szülői minta
Az örökölt szülői minták mindenki életében jelen vannak. Tehát nem vagyunk egyedül ezzel
a jelenséggel.
– Én is cipeltem magammal a felmenőim sorsát, és az összes ügyfelem is így tett addig, amíg
fel nem ismerték őket, és meg nem történt az elengedés. Tudnunk kell a
viselkedésmintákról, hogy nem mindig egyértelmű a jelenlétük. Ennek oka, hogy mindenki a
saját maga módján, a saját tapasztalatai alapján veszi át az örökölt sorsot,
láthatatlanul. Tesszük a dolgunkat, éljük a mindennapjainkat, és nem látjuk meg, hogy a két
kezünk tele van felmenőink batyujával. Senki nem mondta még, hogy erre figyelni kellene.
Senki sem próbált meg ráébreszteni, hogy nem a saját életünket éljük. Én azonban most
megmutatom, miért cipelünk olyan csomagokat, amelyek nem a mieink. Lehet, hogy eddig
az örökölt szülői minták labirintusában, a generációs vonal árnyékában jártunk, ám a jövőnk
még alakulhat a mi akaratunk szerint, tudatossággal telve – kezdte Vicsápi Natália, a Nati
Method megalapítója.
Hogyan tesszük magunkévá az örökölt családi mintákat?
– Gondoljuk végig! Megszületünk. Ki vár minket? Anya és apa. Egy anyai és egy apai minta.
Tőlük tanulunk mindent. Kisgyermekként úgy szívjuk magunkba a tudást mint egy
szivacs. Nézzük, hogyan oldják meg a problémákat, hogyan reagálnak le szituációkat, és
hogyan viszonyulnak egymáshoz a párkapcsolatukban. Egy bizonyos idő után pontosan
látjuk, milyen nő anya és milyen férfi apa. Ez lesz a mintánk a jövőben attól függően, hogy
fiúnak vagy lánynak születünk. Ám történik még valami. Nemcsak az azonos nemű szülő
példáját öltjük magunkra. Kiértékeljük, melyik szülő a sikeresebb, melyik éri el mindig a
másiknál azt, amit akar. És a sikeresebb mintát választjuk példaként. E szerint kezdjük el
élni az életünket. Ez talán elsőre furcsán hangozhat, úgyhogy elmesélem a saját példámat, és
rögtön érthető lesz – mondta Natália.
A szülői minta az én életemben
– Az „Írd te a sorsodat!” című könyvemben is leírtam, és az előadások során is többször
elmesélem, engem hogyan neveltek fel. Az édesapám fiúgyermeket várt elsőszülöttnek. Az
volt az elképzelése, hogy egy fiú tovább viszi a családi vállalkozást és az ő elvárásait. Én
azonban lány lettem. Ennek ellenére ugyanaz a feladat várt rám, mintha fiúnak születtem
volna. Viccesen azt szoktam mondani, hogy a nyugdíjig be volt osztva az életem az édesapám
által. Pontosan tudta, mi lesz a feladatom, mikor mit fogok csinálni.
A „sikeresebb” generációs minta
– Gyerekkoromban azt láttam, hogy mindig a férfi volt a határozott, mindig ő döntött, és
mindig az volt, amit ő szeretett volna. Többször hallottuk azt az édesapámtól, hogy ő keresi a
pénzt, ezért nekünk szót kell fogadni. Ezzel szemben ott volt anyu, aki szintén megcsinált
mindent: gyermeket nevelt, kertészkedett, főzött, varrt a falu embereinek. Tehát
ugyanannyit letett az asztalra, mint az édesapám, mégis ő volt az, aki nem szólt vissza. Ezt
látva gyermekként azt mondtam: én nem akarok ilyen nő lenni. Hoztam egy döntést.
Elhatároztam, hogy ha felnövök, akkor bizony kőkemény leszek. Vagyis ugyanolyan
határozott, mint az édesapám. Természetesen így is lett. Legalábbis a vállalkozói létben.
Ott volt édesanyám mintája is
– Miután felvettem a „sikeresebb” mintát, nőként magamra aggattam édesanyám példáját is.
Mit láttam? Azt, hogy anyu gyenge, megadja magát. Nekem ez volt a nő. Valaki,
aki szubmisszív viselkedést (behódoló) tanúsít a férfival szemben. Ezért az első házasságom
idején én is ugyanezt tettem: megadtam magamat. Az első férjem határozott volt,
megmondta, mit kell csinálni, én pedig ugyanúgy csendben maradtam, és teljes mértékben
elfogadtam mindent. Akkor, huszonkét éves koromban, még tudattalanul is rájöttem, hogy
pontosan ugyanazt teszem mint az édesanyám – mesélte történetét Vicsápi Natália.
A generációs viselkedésminták mindenhol jelen vannak
– Tehát a generációs minta, a szülői minta mindenkinél jelen van. Ugyanakkor tudnunk kell:
letehetjük. Ha elindulunk a tudatosság útján, muszáj szembenéznünk a generációs vonallal,
majd mindezt felfedezni a saját életünkben. Ha azt érezzük, hogy nem vagyunk felhőtlenül
boldogok, hogy betegséggel küzdünk, nincs rendben a párkapcsolatunk, esetleg
üzletemberként érezzük azt, hogy remeg a lábunk alatt a talaj, merjünk szembenézni
magunkkal és a generációs vonalunkkal! Merjünk a tükörbe nézni! Ki néz vissza ránk? Az
édesanyánk vagy az édesapánk? Semmi baj ezzel! Ebben a folyamatban rendkívül fontos
az elfogadás és az elengedés. És még valami! Lelki terhek ide vagy oda, nem kell, hogy
megromoljon a kapcsolat a szülőkkel – javasolta a szakember.
Az elfogadás képessége
– Az ügyfeleim nagy részénél megjelenik a düh, amikor elkezdenek tisztán látni.
Elkeserednek, amiért nem kaptak mást a szüleiktől. Ugyanakkor tisztában kell lennünk
vele: a szüleink pontosan azt adták, amit adni tudtak. A lehető legtöbbet. Mi viszont
dönthetünk úgy, hogy a batyut, amit a vállunkra akasztottak, feltöltjük mindenféle jóval. Sőt,
akár le is cserélhetjük. Fogadjuk el azt, ahol most tartunk. Ismerjük fel, hogy van dolgunk. Ez
a két cselekedet a nulladik lépés. Innentől lehet elkezdeni tudatosodni, építkezni és lelki
erőt gyűjteni. Minden rajtunk múlik, ezt nem győzöm hangsúlyozni! Még a kapcsolat a
szülőkkel is. Bennem is megjelent az elfogadás a tudatosság útján. Minden embernek
megvan a maga megfejlődendő területe, ugyanakkor ez rendben van. A szüleim tették, amit
tudtak, és én hálás vagyok ezért. Elfogadtam őket, és megtanultam feltétel nélkül szeretni.
Többek között ezt is elhozta az életembe a tudatosság.
Lelkierő, ami kihúz minden gödörből
– Én azt látom, hogy ebben a világban különösen fontos a lelkierő az emberek életében. Ez az
a hátország, aminek nekivethetjük a hátunkat bármilyen nehéz helyzetben. Lelkierő nélkül
élni olyan, mintha elvesznénk. Tehetetlennek érezhetjük magunkat. Kiszolgáltatottnak az
élet vihara miatt. Egy kisebb gazdasági vagy társadalmi változás is kibillent, egy nagyobb
pedig szó szerint a padlóra küld. Meg kell erősödnünk ahhoz, hogy ne csak túl tudjunk élni,
hanem jó is legyen az életünk. Sokan még mindig nem hiszik, hogy ez lehetséges. Ha a
lelkünk már érzi, hogy lehet másként. Mi lenne, ha tennénk is azért, hogy ez megvalósuljon?
– zárta Vicsápi Natália.
