Az Eötvös10-nél kezdődött a kincskeresés
„Olyan kincseket láthattunk a városban, amik mellett máskor elsétálunk vagy még sosem láttuk” – summázták többen, miért is élvezték az első Műtárgybújócska című programunkat. És most nem áruljuk el, mi is volt a pontos útvonal, hátha önök is kedvet kapnak hozzá, és eljönnek a következőre.
Társas kincskeresésnek neveztük a Műtárgybújócskánkat, hiszen párosával vagy családostul, csapatostul lehetett végigmenni rajta. Volt, aki csak egy jó programot keresett a baráti társaságának, más a nagycsaláddal akart együtt lenni, mivel a gyerekek egy része már nem lakik otthon. Megint másokat a rejtvény izgatott, vagy azt gondolták, ennél jobb randiterv nincs is.
A szecesszió szerelmesei pedig az épületekben és az Iparművészeti Múzeum műtárgyaiban gyönyörködhettek.
Ágival és Tamással sétáltunk végig, ideálisabb időjárást álmodni sem lehetett volna. Igazi kincskereső október! Hol csatlakozott hozzánk más játékos is, hol hármasban kerestük az utat. Az Eötvös10 előtt begyűjtöttük a szükséges infókat, kaptunk egy „pánikgombot” is, ha elakadnánk. Mert sok mindenre kellett figyelni: trükkös feladatra, az Iparművészeti Múzeum műtárgyaira és a helyszínre. Útközben Tamás emlékezett arra, hogy van a Szondi utca környékén egy pékség, ahol remek rongyoskiflit lehet kapni. Ez már kiment a divatból, mondta, ma már croissant-nak hívják. Évekig kereste az ifjú korában megismert ízt, majd megtalálta Terézváros egyik pékségében. Az utolsó darabot vette meg ezen a szombaton.
Néztük a házak homlokzatát, olyan, mint egy sorminta, két felújított között egy teljesen lepusztult. Tele a város építészeti kinccsel – nemcsak homlokzaton, hanem kovácsoltvas korláton, belső udvarokon, cégéreken. Tamás nemcsak ezeket fotózta, hanem a Műtárgybújócska tábláit is, hogy újra rápillanthasson, ha mégsem arra kellett menni, ahova első körben gondolta. Ismerik a várost, bár nem erre laknak.
Egyikünk sem ismerte a turkálót, ahova a játék egyik állomása vezetett. Mikor beléptünk, már jó pár kincskereső matatott bent a picit sem szokványos ruhák, öltözékkiegészítők és lakberendezési textilek között. Annyi a terem, és olyan sok a holmi, hogy már ez a hely felért egy bújócskával és egy kincskereséssel.
A retroholmik nem bálából érkeztek, minden egyes tételt maguk válogattak a tulajdonosok. Az egyik játékos kalapokat és ernyőket próbált a tükör előtt, a másik egy fotelben telefonált egy termetes lófej alatt.
Egy vintázsboltban éppen szőnyegvásárt kaptunk ki, a bejáratnál már kedvesen invitáltak befelé. Látszott volna rajtunk, hogy kincskeresők lennénk? A múzeum rejtvénytáblájához úgy jutottunk el, ha végignéztük a huszadik század ikonikus bútorait és lámparitkaságait. Ha most szőnyeget akartam volna venni, tapodtat sem mentem volna tovább.
Az egyik gyönyörű szecessziós ház előtti téren egy nagyobb család az anyuka születésnapját ünnepelte. Látszott rajta a meglepetés, erre tényleg nem számított. Szebb környezetet nem is választhattak volna a köszöntéshez. Műanyagdoboznyi sütemény is előkerült, tényleg, mire nem jó egy Műtárgybújócska a város csendesebb részén?
Turkáló lófejjel és óriás farmerral
Egy kerülettel arrébb hatalmas tömeg vonult gyakorlatilag mindenfelé. A turisták is élvezték a langyos októberi szombatot. Keringtünk a városban, az egyik helyszínen még kávézni is leültünk. Olyan „gyanúsan” segítőkész és kedves volt ezen a napon minden eladó, mintha ők is versenyben lettek volna a Legcukibb-címért.
A Városligeti fasor volt a cél, a Ráth-villa, de a környéken még akadt pár látnivaló és megfejtésre váró rejtvény. Tamás szerint középiskolás diákok nagyon élveznék ezt az „akadályversenyt”, a villába megérkezett versenyzők szerint a külföldiek jobban megismerhetnék a szokványos városnézésen kívül eső részeket.
Ági és Tamás kézen fogva sétálta végig az egész útvonalat
A villa ruhatárában sütemény és üdítő várta azokat, akik teljesítették a küldetést. Örömmel osztották meg tapasztalataikat, majd elmerültek a múzeum gyönyörű szecessziós tárgyai között.
