Isztambul óvárosának sétálóutcáján ténferegtem a minap. Nem volt különösebb célom, csak enni valamit és nézelődni, mert aludni még korán volt, és amúgy is jól esett a langyos esti szellő. Az utcát épp kövezték hatalmas, ránézésre 50-60 kilós térkövekkel, ezért kiterjedt útszakaszokon csak lefektetett lemeztáblákon lehetett lépkedni. Milyen különös, hogy ebben a városban éjszaka dolgoznak az útmunkások, holott ezek itt mind lakóházak vagy szállodák. Vajon miért nincsenek tekintettel az emberekre, akik ilyenkor már pihenni szeretnének? Ezen töprengve, megláttam egy szép, fiatal nőt egy rakás kőnek támaszkodva, egy kb. 5 éves kislánnyal az ölében.
Nem kéregettek, de láthatóan hajléktalanok voltak. Egy nagy kartonpapír volt alattuk a földön és talán volt mellettük egy kis batyu is. Nem voltak éppen tiszták, de mindketten szépek voltak, és mosolyogtak. A fiatal asszony hosszú ruhát, fejkendőt viselt, a kislánynak ezzel szemben fedetlen volt szép, hosszú, göndör, sötétbarna haja. Feltűnés nélkül néztem őket, de nem mentem oda hozzájuk, hanem elsétáltam mellettük. Mit tegyek, gondolkodtam? Vegyek nekik valami ennivalót? Aztán az jutott eszembe, hogy egyes népek nem esznek bizonyos ételeket, de én ezekkel a szokásokkal nem vagyok tisztában, szóval, jobb, ha inkább pénzt adok, ha már adni akarok valamit, mert azon azt vehetnek, amit ők gondolnak. Jól van, akkor ezt fogom tenni! Visszafordultam és miközben feléjük tartottam, figyelni kezdtem őket. A nő a kislánnyal foglalkozott, mosolygott rá, valamiről beszélgettek. Nem, ők nem adják le a pénzt senkinek, egyedül vannak, ki tudja, hogy kerülhettek ide az utcára. Megközelítettem őket, majd a nő felé nyújtottam egy százast (100 török líra, kb 1270 Ft). Hálásan nézett rám, de ülve maradt. Nem volt több 25-27 évesnél. Tiszta és kedves volt a tekintete. A kislány felállt és egyet lépett felém, a tekintetével és a kézmozdulataival jelezte, hogy hálásak és köszönik. Mosolyogtam és máris belenyúltam a pénztárcámba, hogy neki is adjak egy százast. Mindketten nagyon örültek, én pedig azon agyaltam, hogy mire lesz ez elég? Szinte semmire, de valamire mégiscsak. Ahogy felemeltem a tekintetemet, ott állt előttem egy még szebb és kedvesebb fiatal nő hasonló ruhában és egy újszülött csecsemő volt a karján. Ez a nő is nagyon kedvesen nézett rám, és kérte, hogy neki is adjak, mert kisbabája van. Nem értettem egy szavukat sem, de megértettem minden gesztusukat és a gondolataikat. Ó, nem, ez nem lehet, hogy kerülhettek ilyen helyzetbe, hol a gyerekek apja?! 
Máris kivettem a következő százast, és nyújtottam felé, de ekkorra már mögötte állt egy másik fiatalasszony, akit nem is tudtam jobban szemügyre venni, mert hirtelen rossz érzés fogott el: na, ne, minden szerencsétlennek nem tudok pénzt adni! A nő a kisbabával szelíden nyújtotta még felém a kezét, láthatóan szertett volna még egy kis pénzt kérni a kisbabája miatt is, de én ekkorra már hátráltam egy lépést tőlük és távozni készültem. A nő a kisbabával mondott még valamit, amiből csak azt a szót értettem, hogy “Szíria…” Ez volt az a pillanat, amikor megfordultam és ezzel a gondolattal tántorogtam odébb: földrengés – Szíriában is volt földrengés…
Tovább bandukoltam és nagyon felkavartan morfondíroztam: vajon mi történt ezekkel az emberekkel és a családjukkal Szíriában, a földrengés során?
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Hosszasan forgolódtam, de egyre rosszabb lett. Sétálj egyet! – biztattam magam, mire végül hajnali 3 körül magamra kaptam valamit és lementem az utcára. Megnézem, mi van velük – gondoltam. Viszont, ahogy mondtam, Isztambulban az a szokás, hogy éjjel törik az utat, vágják a köveket nagy kővágó gépekkel, kalapálják helyre a homokba lerakott hatalmas kőtömböket, szóval az utcának az a szakasza munkaterületté vált. No, biztos ők is behúzódnak ilyenkor valahová, gondoltam és csak a sétára koncentráltam. Pontosabban, megrohantak azok a gondolatok, amik este óta nyugtalanítottak: hogy fogja ellátni a babáját? Hogy eteti, hogy teszi tisztába ez a fiatal szerencsétlen édesanya? Mégis, hogy kerülhetett ide? És az a másik a kislányával? Nálunk Magyarországon vannak menedékek ilyen és hasonló módon bajba jutott emberek és gyerekeik számára, de úgy veszem észre, itt, mintha nem lennének ilyesmik.
Aztán egyszer csak előttem állt két kicsi lány, a hajnali hűvösben, egy szál vékonyka ruhácskában, mezítláb. Mindkettő ugyanígy nézett ki. Gyönyörűek voltak, hajuk szabadon borította a vállukat és mindketten rám néztek. Ikrek voltak. Meglepetésemben az órámra pillantottam és döbbenten konstatáltam, hogy hajnali fél négy volt. Én magam is egy szál pólóban és rövid nadrágban voltam, és ekkorra már lehűlt annyira a levegő, hogy egy cseppet sem volt már melegem. Ahogy elnéztem őket, ők már fáztak, mivel csak az a vékonyka kis selyem ruhácska volt mindkettőn, semmi más, és mezítláb álltak a hideg járdán. Azonnal a Kis Gyufaárus Lány jutott róluk eszembe és könnyek futottak a szemembe, de nem mutattam feléjük semmit ebből az érzelmi megrázkódtatásból, hanem megpróbáltam kommunikációba kerülni velük. Az egyikük nagyon kommunikatív volt, a másikuk nem. Az a kislány, aki igyekezett velem kommunikálni, kézzel lábbal magyarázott, miközben úgy remegett a szája, mint aki vízből lépett a partra. Mutatta a vékonyka ruhájukat, a csupasz lábukat és jelezte, hogy nagyon fáznak. Kérdően néztem vissza rájuk – lehettek olyan 6 évesek. Számukra semmit sem jelentő szavak kíséretében próbáltam kideríteni, hogy mit csinálnak itt az utcán ilyenkor? Valahogy megértette és vállait felhúzva, kezeit kissé széttárva adta értésemre, hogy nincs hova menniük. Döbbenten álltam ott. Én egy felnőtt vagyok, itt van két kisgyerek, segítenem kell! Leguggoltam hozzájuk. Mami? – kérdeztem. A kislány keresztbe tette két kis karját a mellén és nem szólt. Megértettem. Papa? – tettem fel a mentő kérdést. A kislány újra csak keresztbe tette a kezecskéit a mellkasán. Ó, hát se anyukátok, se apukátok?! – hasított belém a döbbenet. Ilyen megtörténhet? Mit tegyek? Haza kell mennem Magyarországra. Holnap reggel indulok. A pénztárcámért nyúltam és kezdtem kivenni a még megmaradt Líráimat. Mindet odaadtam nekik, bár az nem volt túl sok, mert már nem volt szükségem több török pénzre és csak az utolsó százasaimat tudtam szétosztogatni. Találtam még ott némi EURO-t, és azt is odaadtam nekik. Legszívesebben felkaptam volna és hazavittem volna őket, de erre nem volt lehetőségem. Eszembe jutott, hogy volt még eldugva egy száz dollárosom biztonsági tartalékként, úgyhogy azt is előkerestem és odaadtam nekik. Tudják egyáltalán, hogy mire és hol tudják azt a pénzt elvásárolni? – tört rám a kétség, de nem foglalkoztam vele, mert úgyse tudtam volna továbbmenni a zsebemben a biztonsági tartalékként eldugott 100 dollárosommal. Legyen csak az övéké, nekik van rá szükségük, nem nekem. A másik kislány kissé bizalmatlanabb volt, megtartotta velem a három lépés távolságot, amit tulajdonképpen helyeseltem is, mivel úgy tekintettem rájuk, mint a saját gyerekeimre, akik elvesztek a nagyvilágban és most veszélyben vannak. Arra gondoltam, hogy a szüleik talán még most is ott vannak valahol a közelünkben, de sajnos már nem tehetnek értük semmit, pedig mindent szeretnének megtenni azért, hogy a kislányaikat biztonságba helyezhessék és rábízhassák valakire, aki majd a gondjukat viseli. Vajon mi lesz így a sorsuk?
A másik kicsi lány látta a vívódásomat és, mivel még ott guggoltam, megsimogatta a vállamat, aztán búcsút intett és elmentek valamerre, ahol talán találkozhattak azokkal, akik szintén Isztambul utcáin keresik a menedéket félresiklott életük számára.
Van két kicsi lány valahol Isztambulban és én aggódom értük. Szeretném, hogy valaki a gondjukat viselje és felnevelje őket. Szeretném, hogy az a két édesanya megtalálja a boldogulásuk útját és fel tudják nevelni a gyerekeiket úgy, ahogy minden szerető édesanya és édesapa szeretné felnevelni a gyermekeit. Rájuk gondolok, és ahogy ezt elolvastad, most Te is rájuk gondolsz. Pontosan rájuk, mert mindent leírtam róluk úgy, ahogy megfigyeltem őket. A gondolataink most őket övezik. Remélem, érzik ennek simogatását és ezzel is segítünk nekik elkerülni a bajt!
Hiszem, hogy amikor másoknak segítünk, ma élő emberek millióinak és elkövetkező generációknak is segítünk, mert minden, amit másokért teszünk, azzal a világot tesszük jobbá.
Isztambul, 2023. Július
Szöllősy András
