A Mount Everesten a nyomkövetője alapján mért 8795 méteres elért magassággal Suhajda Szilárd a legmagasabbra jutott magyar hegymászó palack és serpák nélkül. Suhajda Szilárd az egyik legeredményesebb magyar expedíciós hegymászó. / VOLT/
Így szólnak a hírek, s számomra ezen a „volt”-on van a hangsúly. Mint ahogy most már a hegymászó családjánál, barátainál is ezen van. Mert ezek után Suhajda Szilárd, lehet akármilyen eredményes magyar hegymászó, sohasem látja felnőni kisfiát.
Suhajda Szilárd gyermekének a május utolsó hete, a Gyermeknap, mindig arról szól majd, hogy az Ő Édesapja ezen a héten hagyta itt Őt, örökre.
Megkérdezhetjük… miért? Mert kedvtelésének hódolva kockáztatta életét? Igen.
Kövezzenek meg érte, de Én ezt szülőként, édesanyaként, nagymamaként, soha nem fogom megérteni. Van egy egészséges, 40 éves, családos férfi, aki nem igazán becsüli meg amit a sorstól kapott, amit eddig elért. Tudom, most azt mondják, hogy ha Én is a hegyek szerelmese lennénk, akkor megérteném. De nem. Hol van ilyenkor a józan ész, az emberi élet értéke egy családapánál?
Miért nem fordult vissza, amíg még megtehette? Azt mondják, a hegymászók, hogy Ők megértik, mert ilyen közel a csúcs bűvöletében, arra már nem gondol az ember, hogy feladja. Ez nem feladás, hanem életmentés!
Ha ezeken az expedíciókon múlna mondjuk az emberiség történetének felfedezésében olyan titok amelyre csak ezeken a helyeken derülhet fény, vagy olyan növényeket találnának ott a nyolc ezresek csúcsán, ami megakadályozza a legsúlyosabb néppusztító betegségeket, vagy olyan ásványi anyagokat, amely segítené a világ fejlődését, enyhítené az éhínséget, vagy megakadályozná a globális felmelegedést. Ezekért már talán érdemes lenne emberi életeket kockáztatni. Talán…
Számomra ez nem hősies cselekedet, hanem felelőtlenség. Hős az, aki védi a hazáját, aki egy katasztrófa helyszínén, kockáztatja tűzoltóként, önkéntesként, rendőrként, katonaként az életét, másokért, hogy embereket mentsen.
De mitől számít hősies cselekedetnek az a hobby, hogy Én szeretek hegyet mászni, és nem törődve szeretteimmel, kihívom a sorsot magam ellen?
Akárhogy is, csupa szomorú kérdőjel van az emberben, s ebben az írásban is, amelyre soha nem kaphat az egyszerű földi halandó választ. Mint ahogy annak a több mint 300 hegymászónak a családja sem, akik 1922 óta vesztették életüket a Mount Everesten.
Sajnálom, de nem értem…
Orosz B.Erika
