A farsangi időszak nem múlhat el fánk nélkül, és mi magyarok a tradicionális, otthon sütött, sárgabarackkal megtöltött szalagos fánkot szeretjük a leginkább. – legalább is ez derült ki a az ismert élmiszerlánc legújabb kutatásából, amelyben közel 1400 felnőttet kérdeztek meg arról, hogy milyen fánkot kedvelnek leginkább.
A klasszikus farsangi szalagos fánkot a válaszadók 66%-a szereti a legjobban, az ezüstérmet – jócskán lemaradva – az amerikai donut szerezte meg a ranglistán 13%-nyi szavazattal, míg a ropogós csörögefánk a harmadik helyre szorult. A kutatásban felmerült még az egérkefánk, a képviselőfánk, az Ekler fánk, a túrófánk neve is, de ezeket csupán egy-két ember nevezte meg abszolút kedvencként. Természetesen az amerikai donut csakis cukormázzal élvezhető, viszont a csokis verzió kétszer olyan népszerű, mint a vaníliás. A szalagos fánk rajongóknak csak a tizede nyilatkozott úgy, hogy ő bizony inkább simán eszi a fánkot, az elsöprő többség valamilyen finom lekvárral szereti megtölteni a farsangi édességet. Az ízek tekintetében abszolút hagyománykövetők vagyunk, a lekvárok közül az emberek 80%-a a sárgabarackot választja, mely így megelőzi az eperlekvárt. Egyvalamiben viszont szinte mindenki egyetértett, az otthon készült fánknak nincs párja! A megkérdezettek kétharmada a házi fánkot szereti jobban, míg egyharmad – természetesen az amerikai fánkrajongók – a boltban kapható verziót részesítik előnyben.
A farsangi fánk – bármennyire is hagyományos magyar édességnek tűnik – német gyökerekkel rendelkezik. A bécsiek esküsznek rá, hogy városukban született ez a farsangi édesség, amikor Frau Krapfen pékné egy türelmetlen kuncsaft fejéhez akarta vágni a kenyértésztát, és az véletlenül a tűzhelyen lévő, zsírral teli lábosba pottyant. Valójában már a régi görögök, majd a rómaiak is készítettek zsiradékban kisütött kelt tésztát, amely azóta is megtalálható számos nemzet konyhájában, gondoljunk csak a spanyol fahéjas-cukros-csokiszószos fánkgolyókra vagy éppen az osztrák indiánerre. Ez utóbbi történelme egyébként tényleg rendelkezik némi magyar szállal. Történt ugyanis, hogy egy magyar arisztokrata, Pálffy Nándor gróf 1813-ban megvette a híres Theater an der Wient, ahol a közönség színházbajárási kedvét növelve a szünetekben olyan attrakciókkal szórakoztatták a nézőket (mérsékelt sikerrel), mint egy valódi indián törzsfőnök műlövő és fúvócső-céllövő művészete. A nézőszám növekedés híján azonban a gróf végül a szakácsához fordult. Ő állt elő a csokoládéval áthúzott, tejszínhabbal megtöltött fánkgolyók ötletével, amit ingyen osztogattak az indián-show mellé. A különleges promóció után egész Bécs csak a híres csokoládéval bevont fánkról beszélt, melyet a köznyelvben indiáner fánknak neveztek el.
A kutatásban is szereplő szalagos fánk egyik első hivatalos receptje német nyelven egy bécsi ünnepi szabályzatban szerepelt először 1486-ban, később Mária Terézia 1772-es, nyolc pontba szedett báli rendelkezése is megemlíti farsangi fánkként. A szalagos elnevezés egyébként a XIX. századból ered, és a profi fánksütők szerint a fánk megfelelő, könnyed állagát jelzi a két sütött, barna fél közötti világos csík, azaz „szalag” megléte. Az 1840-ben megjelent, Czifray István szakácsmester magyar nemzeti szakácskönyve viszont a fenti mellett számtalan fánk receptjét közli: a klasszikus szalagos fánk mellett találunk itt tejfeles farsangi fánk receptet, dörzsölt farsangi fánkot, toló fánkot, csorogtatott fánkot mandula tésztából és csöves fánkot is. A fánk egyébként nem csak az előkelők, de a nép körében is gyorsan elterjedt, erről tanúskodnak a szalagos fánk tájnyelvi elnevezései: hívják pánkónak, siskának vagy éppen lapótyának, tarkedlinek, kráflinak (főként a svábok), pampuskának vagy herőcének a palócok. Mivel a Reál kutatásából kiderül, hogy a megkérdezettek 76%-a ma is süt otthon farsangi szalagos fánkot, így remélhetjük, hogy ez a finomság még sokáig velünk marad.
