A Vértes nyugati felén jártunk, mivel megjavult arrafelé a vasúti közlekedés
A Székesfehérvár – komáromi vasútvonalon a korábbi napi egy helyett immár hét vonatpár közlekedik, így a Vértes nyugati fele is könnyebben felkereshető vasúton, ehhez jön hozzá, hogy korábban Oroszlányból is javult a vasúti menetrend.
A két várost egy piros sáv turistajelzés köti össze, ezen ballagtunk mi is. Móron várt minket az egyvágányú vasútvonalon a másik, egy kocsiból álló motorvonat. Nincs is szűkség bővebb kapacitásra, annyira elszoktatták az embereket a vasúttól, hogy még ez a csekély utas szám is csoda, hiszen a város központjától meglehetősen messze esik az állomás. A várost átszelve már majdnem négy kilométert megyünk, átkelve a teljesen elgazosodott hajdani Mór – pusztavámi vasútvonal vágányán mire elérjük Vajal puszta magasságában az első útirányító-táblát. A hátralévő utunkra 17,5 kilométert és ennek megtételéhez: 5,8 órát írtak ki, holott sem a szintkülönbség, sem a hossz, nem indokol ennyi időt ennek a szakasznak a bejárására. Egyébként is szokatlan módon, az időt tizedes vesszővel de órában adják meg. Nem, csak itt, hanem a Vértesben máshol is. Helyesen nem 5,8 óra hanem vagy 5 ¾ óra kicsit kerekítve vagy 5 óra 48 perc, de ez csak elmélet, mert, mint már említettük egyébként is túlzott és félrevezető a becsült idő. Végül elérjük az erdőt, azonban kellemes sétára még nem számíthatunk, mert utunk rögvest kapaszkodik fölfelé a fennsíkra. Ahogy laposodik az emelkedő, úgy lesz egyre szebb a környezet, öreg bükkfák álldogálnak minden felé.
Egy közvélemény-kutatás alapján a kirándulók az öreg bükk-erdőket kedvelik a legjobban. Egyszer csak egy tábla lóg a turistaút fölött, hogy kamerával megfigyelt magánterület. Emiatt semmiképp ne torpanjunk meg! Az itt álló ház a közvetlen körzetével a tilos a számunkra, de az átjárás szabad. Odébb egy focipálya a kapukkal is fellelhető és eléggé lerontja az erdei hangulat képét. Nemsokára U-alakban visszafordít minket a jelzés, egy félig romos de hangulatos, apró házacskánál majd keringünk még jó sokat, majd egy bányatavat kerülünk meg amelynek partján zene szól és néhány fürdőruhás alak pancsol a vízben vagy ücsörög a parton. Hol egy szélesebb murvázott út, hol egy betonozott de elhanyagolt erdei műút keresztezi irányunkat, szerencsére ültetett fenyőfákkal is találkozunk. Itt egy hatalmas és régóta tartó rekultivációs folyamat van még mindig folyamatban. A környék igen jelentős része bányaterület volt, ebből az időkből származik a sok bányató. Egy helyen a Pusztavám – oroszlányi bányavasút felhagyott nyomvonalán is átkelünk. Majd érintjük a Cica-homok nevű részt – talán, mert, hogy pontosan hol volt és miért nevezték így – nem tudni. mint ahogy ahány térkép megjelent a környékről mind máshol tünteti fel. Aztán lassacskán feltűnik nekünk, hogy a turistajelzés sem úgy vezet, ahogy a térkép ábrázolja. De van itt más probléma is, bár a szokásjog és a hazai turista útjelzések rendszerének kitalálója, Strömpl Gábor határozottan tiltja, hogy egymás közelében hasonló jelzések legyenek, errefelé ezt sem tartják be.
Egy helyen éles szögben visszafordul a piros sáv jelzés és ki van írva, hogy 9, 3 kilométerre vagyunk a végcélunktól, Oroszlánytól. Aztán megyünk a Tekert Iharfa tisztásig vagy 600 métert és az ottani tábla 9,1 kilométerre taksálja a hátra lévő távolságot, de ehhez három órányi menetelést ír ki. Sajnos a környék irányítótáblái eléggé átgondolatlanok és félrevezetők.
A tisztástól egy forgalomtól elzárt széles betonúton megyünk egy darabot, majd arról letérve hosszan gyalogolunk Új-Mindszentig, útközben a Dobai tó partján is elhaladva, majd az utolsó 3,3 kilométert már murvázott és beton úton tesszük meg a vasútig, hatalmas raktárépületek és a távolban a magasabb lakótelepi házak mutatják, hogy közeledünk a hajdani bányaváros felé. Mi 21,4 kilométert mértünk összesen, amelyből 7,5 kilométernyi szakasz nem kifejezetten természeti környezetben vezet. Viszont így vonattól vonatig tart az út.
Kép: Székely Ildikó
Kertész Z István
