A gödöllői Rotary Club elhatározta, hogy ebben az évben a Patrónus Házat támogatja, minden rendezvényéből befolyó adománnyal. A nemes cél nem csupán azért fogalmazódott meg, mert Németh Ildikó is klubunk tagja, hanem azért is, mert nagy fejlesztésbe fogtak az idén, amelynek megvalósulásához még sok támogatót kell szerezniük.
Én pedig elhatároztam, hogy ellátogatok a Patrónus Házba, hogy megoszthassam olvasóinkkal, milyenek a hétköznapok, egy olyan intézménybe, ahol 12 autista fiatal éli mindennapjait. Azt már tudtam, hogy Ildikó és testvére Somorjai Éva hozták létre az intézményt magánvagyonukból, személyes érintettség okán, mert Éva fiát Leventét 5 évesen diagnosztizálták Prader Willi szindrómával, ami egy nagyfokú izomgyengeséggel, kezelés nélkül fékezhetetlen étvággyal, magatartási zavarokkal, dühkitörésekkel jellemezhető, génhibán alapuló betegség, valamint 8 évesen autizmussal.
– Sokáig kerestünk olyan intézményt, ahol méltó életet biztosíthattunk volna Leventének – mondja Ildikó, az otthont működtető Kft. ügyvezetője – de sajnos nem találtunk, vagy ami tetszett volna, ott évekig kellett volna várakoznunk, mert olyan hosszú volt a várólista. Elhatároztuk, hogy létrehozunk Gödöllőn egy olyan házat, ahol az érintett fiatalok otthonra találnak, s jól érzik magukat. Én több multi cégnél eltöltött sok év után szerettem volna váltani, mert már éppen a kiégés állapotában voltam, így 2016 őszén olyan képzésekre jelentkeztem, ahol kicsit belelátok a szociális szférába, s megtanulom, hogyan kell egy ilyen intézmény építését, működését koordinálni.
A telek a miénk volt, a feladat adott volt, Én teljes munkaidőben vállaltam a szervezést. Mi lakóotthonra gondoltunk eredetileg, de végül a törvényi háttér miatt támogatott lakhatási formát hoztunk létre, már csak erre lehetett engedélyt kapni. 2017 januárjában kezdtük a munkát 2018 márciusában alapkőletétel volt és 2019-én augusztusában megnyitott a gödöllői Patrónus Ház 12 fiatallal, és 8 dolgozóval.
A beruházás értéke 260 millió forintra rúgott, ezt önerőből valósítottuk meg.
– Ez így nagyon egyszerűnek, gördülékenynek tűnik.
– Pedig sok harcot megvívtam ez idő alatt. Meglátogattam több intézményt, de még az építési tervek előtt, hogy olyan házat építsünk, ami a célcsoportnak megfelelő és tapasztalatot gyűjtsek a működésről. Az építkezés ideje alatt már kerestem az intézményvezetőt, s meg is találtam Jádi Krisztina gyógypedagógus személyében, akinek ez idő alatt az volt a feladata – hogy a lakóközösséget kiválassza.
Ekkor még nem tudtuk kik lesznek a lakók Leventén kívül – a lakókat már Ő választotta ki.
– Hogyan történt a bennlakók kiválasztása?
– Már az építés ideje alatt több mint hatvanra rúgott a jelentkezők száma. Krisztina végig látogatta a családokat, majd összehívtunk egy szülőértekezletet. Megmutattuk az előzetes költség kalkulációt. Megbeszéltük az elvárásainkat és a lehetőségeinket. Végül Leventével együtt 12 fiatal került hozzánk az ország különböző részéről.
– Hogyan alakult ez mára?
– A fiatalok semmilyen tevékenységben nem önállóak. A zökkenőmentes működéshez a lakók érintettsége és fejlesztése miatt a segítői/gondozói létszámot idővel 14 főre kellett növelnünk, ami nem volt könnyű, hiszen itt súlyosan érintett autista felnőttek laknak, ezért valójában nemcsak a lakhatásukat kell biztosítanunk kevés főből álló személyzettel.
Most 11 munkavállaló dolgozik csak az ellátásban, közöttük van szociális munkás, gyógy- és szociális pedagógus, gyógypedagógus és hárman végzik az adminisztrációs, takarítási, kerti munkákat. A fiataljaink nem hagyhatók magukra, állandó felügyeletet igényelnek, ezért folyamatos műszakban jelen vagyunk mellettük. A délelőtt és délután folyamán 4-4 kolléga látja el a fiatalokat, és külsős szakembereket is alkalmazunk fejlesztésre, kézműves foglalkozásra, jóga oktatásra, masszázsra. Ma már zeneterápia is van.
Beszélgetés közben sétára indulunk a házban és a kertben. Leventével azonnal megismerkedek, mert elénk penderül egy felmosóval, s szorgalmasan takarít, majd egyszer csak elém áll, s lenyom egy puszit nekem.
A hatalmas társalgó rendkívül praktikusan berendezett. Kényelmesen elférnek a fiatalok, és gondozóik, nevelőik. A folyosó egyik oldalán a lakószobák, másik oldalán pedig különféle foglalkoztató, fejlesztő helyiségek sorakoznak. Ildikó megmutatja a fiatalok alkotásait, amelyből nemsokára kiállítás lesz, és aukciót is szerveznek majd.
Közben kiérünk a hangulatos teraszra és kertbe, ahol sok hinta, pihenőpad várja az elvonulni vágyókat. Hatalmas magas fiú Balázs állít meg a kertben. Záporoznak a kérdései: Hogy hívnak, hol laksz, melyik utcában, tiéd az a sötétkék Opel, azzal jöttél? Nem győzök visszaválaszolni neki, s amikor közlöm, hogy az ezüst színű Toyota az enyém, elviharzik, s meggyőződik róla. Kisvártatva újra megállít, s megkérdezi milyen Erika is vagyok, majd elviharzik.
A teraszról már jól látszik a szomszéd telken épülő új beruházás az „Élettér fejlesztő központ” első épülete, amelyből a tervek és az álmok szerint 2024-re három lesz, s a hátralévő II., III. épület beruházás értéke 166 millió forint.
– Mi is lesz ez a három funkció?
– Az első a foglalkoztató, – ebben az évben megnyitjuk – ahol 10 megváltozott munkaképességű embernek ,4 órás műszakban adunk munkát. A második épület a nappali ellátást igénylők számára készül, s a harmadik épületben mozgásfejlesztő szoba, gyógypedagógiai szobák lesznek, mozgássérültek fejlesztésére szolgál majd. Most erre gyűjtjük a pénzt. Pályázunk, támogatókat keresünk. Ezért is nagy öröm számomra, hogy a Rotary e nemes célt támogatva mellénk állt, s ezzel a segítséggel közelebb jutunk az álmaink megvalósulásához.
Kép és szöveg: Orosz B.Erika
