Orbán Erika nevét kevesen ismerik, pedig már hat könyv és hét színdarab fűződik hozzá, és városának kulturális életének oszlopos tagja. Tevékeny alkotónő, aki több mindennel foglalkozik, hogy értéket tudjon adni. A Trivium Egyesület Szemináriuma negyedik online regényíró képzésén az „Eltörölve” című regénye lett az egyik győztes.
Mit érzett, amikor meglátta a nevét az eredményhirdetés cikkében?
– Izgatottan vártam az eredményt. Néha úgy éreztem, mintha hintában ülnék, ha magasan szállt, biztos voltam benne, hogy én (is) a nyertesek között leszek. Ha alacsonyan repült, akkor abban voltam biztos, hogy nem leszek a díjazottak között. Félve nyitottam meg a kiadó honlapját, és úgy görgettem lefelé, hogy először csak a betűk tetejét lássam, és aztán egyszerre csak ott volt a nevem! Frenetikus érzés volt látni azt, hogy valóban én vagyok az egyik, akit egy komoly kiadó arra érdemesített, hogy tovább dolgozzon vele. És itt megragadnám az alkalmat, hogy gratuláljak a másik nyertesnek! Kívánok neki sok sikert, sok könyvet és hosszú eredményes írói karriert!
– Mit tudhat Önről a nagyközönség? Mivel foglalkozik, amikor nem ír?
– Ha nem írok, akkor a helyi középiskolában angolt tanítok. Illetve van egy egyesületem, ami a helyi lányokat, asszonyokat igyekszik összefogni, és teret biztosítani nekik a különböző tevékenységeikhez. Az egyesületen belül működik egy színkör is: az SK. Színkör, amelynek én írom a darabjait, és már szép sikereket mondhat a magáénak. És persze olvasok, olvasok, olvasok!
– Mióta foglalkozik írással?
– Amióta az eszemet tudom, elvarázsoltak a mesék, a történetek. Magamnak és a szüleimnek is mindig meséltem. Aztán amikor már tudtam írni, jöttek a kis saját sztorik, persze csak az íróasztal fiókjának. Az első történet, amit elküldtem a megyei lapnak, egy szerelmi történet volt. Az akkori főszerkesztő azt mondta, ezt már megírták és sokkal jobban! Ugyanakkor ő volt az is, aki bátorított, mondván, hogy jól fogalmazok, ne hagyjam abba az írást.
– A családja elfogadja, hogy ír?
– Igen, ők az első olvasóim és kritikusaim is. Persze először volt bennük némi szkepticizmus, de ahogy haladtunk előre az időben, és főleg miután színpadon bemutattuk A zokni című első színdarabomat, eloszlott minden kétely bennük. Büszkék rám.
– Milyen irodalmi sikerei vannak?
– Magánkiadásban jelentek már meg könyveim. Szűkebb hazámban, Somogyországban kedvelnek, szeretik az írásaimat. Két komolyabb sikert könyvelhetek el: két egymástól független kiadónál is bekerültem egy-egy antológiába a novelláimmal. De az eddigi legnagyobb sikeremnek ezt, a Trivium Egyesület Szemináriumának negyedik online regényíró képzését tartom. Bekerültem egy novellával, és most már azon dolgozunk, hogy kiadjuk a könyvem. Csodás érzés!
– Melyik műfajt vagy műfajokat preferálja leginkább?
– Nem tudok igazán különbséget tenni a műfajok között. Számomra leginkább az határozza meg, milyen műfajban írok, hogy mit akarok elmondani az olvasóimnak. Ha könnyedebb a téma, akkor vígjáték lesz, ha fajsúlyosabb, akkor dráma. Ha mélyen magamba nézek, akkor az én célom leginkább a szórakoztatás. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs a történeteimnek mondanivalója, csak néha olyan köntösbe bújtatom, hogy az olvasó napok múlva döbben rá, mit is akartam közölni vele.
– Novellistának vagy regényírónak tartja magát?
– Nos, ez megint egy olyan kérdés, amire nekem nincs konkrét, éles határokkal elválasztott válaszom. A téma adja számomra ezeket a kereteket. Van, amihez nem passzol más, csak a novella: rövid, csattanós történet. És van, amikor pont ebből a rövid, csattanós történetből alakul ki egy regény, mert a novella szereplői nem hagyják, hogy befejezzem az ő történetüket. Napokig bennem élnek még, és kérik, sőt követelik, hogy folytassam, mert ők még nem mondtak el mindent, nem éltek meg mindent, amit meg akartak élni. Néha vitatkozom velük, de legtöbbször hagyom, hogy befolyásoljanak. Megértem, hogy fontos nekik az, amit meg akarnak élni, amit el akarnak mondani az olvasóknak.
– Miért döntött úgy, hogy jelentkezik a szemináriumra?
– Több könyvvel a hátam mögött is úgy éreztem, hogy vannak hiányosságaim az írás területén. Hiába van egy jó történeted, ha nem tudod azt úgy kibontani, úgy elmondani, hogy az olvasó pontosan értse, mit akarsz mondani neki. Mentorra vágytam! Egy olyan emberre, aki tudja ezeket a trükköket, aki tisztában van azzal, hogyan kell úgy írni, hogy pontosan az kerüljön a lapokra, ami a fejemben van. A szeminárium alatt sokat tanultam, és úgy érzem, pontosan azt kaptam, amire vágytam. Sőt, talán még többet is.
– Hogyan élte meg az elmúlt időszakot? Nehéz volt hétről hétre betartani a képzés menetrendjét?
– Szerettem minden percét! Amikor az első pár lapot visszakaptam, és tele volt javításokkal, akkor egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra megijedtem: nem tudok írni? Aztán ahogy elolvastam az instrukciókat, megértettem, hogy mit miért kell javítani, átírni. Volt, hogy a mentorom egy egész bekezdést átírt, hogy megmutassa nekem a különbséget. Szoros volt a képzés menetrendje, de én szeretek nyomás alatt dolgozni! Nekem kell tudnom, mennyi időm van, és hogy valaki várja tőlem vissza a feladat megoldását. Nem hagyhattam cserben!
– Volt olyan, amikor úgy érezte, hogy ez túl sok, és feladja?
– Soha! Egyetlen percre sem éreztem ilyesmit. Sőt! Így visszagondolva úgy érzem, ez az idő olyan volt, mint egy pillanat. Úgy repült el, hogy az időt, mint olyat, nem is érzékeltem. Izgatottan vártam hétről hétre a feladatokat, az értékeléseket, a tananyagokat, amik nagyon sokat segítettek abban, hogy megértsem magát az írást, a magam történetét és a szavak erejét.
– Amikor bekerült a harmadik szintre, gondolt arra, hogy meg is nyerheti a szemináriumot?
– Igen. Szerintem mindenki ezzel a gondolattal indult neki a harmadik szintnek. Én ugyan „csak” a második lettem, de nagyon büszke vagyok arra, hogy az egyik kiválasztott vagyok. Ez azt bizonyítja számomra, hogy van helyem ezen a területen, ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy van még mit tanulnom!
– Mit tudhatunk a regényéről?
– A regényem egy hatvanéves nőről szól, aki egy nap szó nélkül elhagyja a családját. Arra voltam kíváncsi írás közben, hogyan magyarázza meg saját magának és a családjának is azt, hogy elege volt abból az életből, amiben addig élt. Nem volt semmi gondja, volt háza, szép családja, szerető férje, jó munkája… És mégis egy nap elege lett mindenből. Miért? Arra is kíváncsi voltam, hogy a lánya, az elhagyott férje, családja hogyan éli meg ezeket a napokat, felmentik-e az anyát, a feleséget? Megértik-e a motivációit?
– Az egyesület ősszel kiírja a felvételi novellapályázatot az ötödik regényírói kurzusra. A pályázati kiírás nem lesz egyszerű, ahogy az egyesület egyéb pályázatai sem azok, ráadásul tartalmaznak néhány olyan kritériumot, amit nem könnyű betartani. Milyen tanácsot tudna adni a jelentkezőknek?
– Csak az jelentkezzen, aki tud, és akar keményen dolgozni, aki képes elfogadni a kritikát, aki megérti, hogy a javítás nem ellene, sokkal inkább mellette szól! Nem könnyű, hiszen mindenkinek a saját gyermeke a legszebb, a legokosabb. De ha ezt a gyermeket szebb ruhába öltöztetjük, ha fodrászhoz visszük, ha megtanítjuk a helyes beszédre, akkor a rút kiskacsa gyönyörű hattyúvá tud válni.
– A képzés végére megírt regénye nem a végleges verzió, biztosan sok munka vár még Önre, és persze a szerkesztőkre is, mire kiadásra kerülhet. Készen áll a munkára?
– Teljes mértékben! Sőt, nagyon várom! Nekem sokat adott ez a szeminárium! Ráébresztett dolgokra, megmutatta az írás, a szavak erejét. Alig várom, hogy ismét együtt dolgozzunk, és olyan regény kerüljön ki a kezem alól, ami minden olvasót elszórakoztat, elgondolkodtat, és amit többször is el kell olvasni, mert mindig akad benne valami, ami az olvasó életét is előbbre viszi. Nagyon várom a megjelenést, de addig még rengeteg munka lesz vele. A mentorom, Czinkos Éva sok olyan dologra világított rá, ami még javításra szorul a regényen belül. És sok olyan kérdést tett fel, amire meg kell találnom a választ, amire a szereplőimnek is meg kell találniuk a választ.
