„Mindig ott volt, és van mögöttem…”
Beszélgetés L. Péterfi Csabával, a Pécsi Ildikó szellemi örökségének ápolójával
Az interjú alcíme kicsit talán félreérthető, hiszen L. Péterfi Csaba, újságíró kollégámat – ennek okán beszélgetésünk során is maradtunk a tegező formánál – sok egyéb más dolog is foglalkoztatta, s foglalkoztatja, de az élő Pécsi Ildikóval való kapcsolata, s a művésznő halála utáni történések miatt az utóbbi években az országos bulvár sajtó kereszttüzébe került, és sok valótlan állítás is megjelent a médiában. Beszélgetésünk apropója persze nem az alaptalan rágalmak tisztázása volt, hanem az, hogy nemsokára megjelenik az életrajzi könyv, amelynek címe: Pécsi Ildikó, úgy ahogy volt
Eddig azonban egy meglehetősen hosszú út vezetett.
- Kérdezhetném, /közhelyesen/ hogy hogyan került a csizma az asztalra, vagyis miért, hogyan lesz az élelmiszer-analitikusból, kommunikációs szakértő, újságíró, történelem szakos tanár, színész, rendező?
- Sőt péktanulóból… Merthogy a nyolcadik után egy szakmunkásképzőbe vettek fel péktanulónak, s az első év után jöttem rá, hogy nem ez az igazi utam, – bár legalább megtanultam jó kenyeret sütni – s mert nagyon szerettem a kémiát, így átvettek élelmiszer – analitikus szakra, ahol 1994-ben, le is érettségiztem. Engem persze abban az időben nagyon sok egyéb dolog is érdekelt, sok minden akartam lenni egyszerre.
- Mára sem fogyott el ez a sokféle érdeklődés…
- Igen, de mindezt a jósorsomnak köszönhetem, s mindaz, amit csináltam, csinálok egymásból következik, egymásra épül. Édesanyám színházban dolgozott, s kicsi koromtól volt színház, opera bérletem, s emellett nagyon sokat olvastam, illetve olvastunk a családban. Imádtam az utazásokról, az afrikai vadászatokról szóló könyveket, s már akkor elhatároztam, hogy addig nem halok meg, amíg ezt a sok országot be nem járom.
- Ahogy tudom, látom a posztjaidból, az utazási kedved ma is töretlen.
- Ez így igaz. Akkor azt mondta anyukám, hogy 100 évig kellene élnem, hogy az összes országot láthassam. Erre azt válaszoltam akkor így lesz. Az érettségi után jött a pályaválasztás. Érdekelt a sajtó, az újságírás, a kommunikáció, a reklám, így először ezt tanultam. Közben dolgoztam a Radnótiban, ahol akkor Bálint András volt az igazgató, illetve a művészeti titkárság vezetője Muskát László akiktől rengeteget tanultam színház menedzselésről, szervezésről. Szerettem volna színész lenni, és jelentkeztem a színművészeti főiskolára, de édesanyám azt mondta, hogy egy „rendes” egyetemre is jelentkeznem kell mellette és ahova felvesznek oda megyek. Mivel mindig is érdekelt a történelem, így jelentkeztem Egerbe történelem szakra, ahova felvettek, színésznek meg nem. Persze a főiskola mellett is dolgoztam, – mert azért azt hozzá kell tennem, hogy arra mindig büszke voltam, hogy magamat tartom el, nem szorulok senkire. Ezt pedig nevelőapám anyjának köszönhetem, aki igen vagyonosnak számított abban az időben, és mivel engem nagyon nem szeretett, csak úgy adott pénzt nekem, a többi unokájával ellentétben, ha megdolgoztam érte. Előfordult, hogy többet kerestem így tinédzserként, mint egy felnőtt dolgozó ember.
- Ezért akár hálás is lehetsz neki, mert ez egy nagy erény, ha a ti generációtokra gondolunk.
- Így van, és ezért sem volt furcsa, hogy dolgoztam az egyetem mellett egy lovas iskolában. Hasznát vettem, hogy angolul jól beszélek, – két évig Kanadában voltam ösztöndíjas – s kicsit franciául és németül is. Mivel én beszéltem nyelvet, így én kísérhettem különböző nemzetek arisztokrata családjait, akik például itt lovagoltak. Így sok mindent megtanultam a protokollról vagy a diplomáciáról is. Ekkor kerültem kapcsolatba a különböző rendezvényekkel, versenyekkel, foglalkoztam a lovas sport kommunikációjával, amit majd 22 éven át csináltam, de most a kutyakiállítások kommunikációján is dolgozom, s éppen egy nemzetközi bírói képzésben veszek részt.
- Ami abban az időben még nálunk gyerekcipőben járt, hiába vagyunk lovas nemzet.
- Főként a versenyeken az okozott gondot, hogy mondjuk, ha egy olyan személy érkezik, akinek a fogadását megköveteli a protokoll ismerete. Tudni kell mi az, ami megengedett, s mi nem. Közben dolgozni kezdem az RTL klubnál is.
- Hogyan kerültél Gödöllőre?
- Miután hazajöttem Kanadából vettem egy házat Gödöllőn, de nem gondoltam, hogy ideköltözöm majd, hiszen még akkor minden Pesthez kötött, csak tetszett a város. 2004-ben egy lovas versenyen találkoztam Gémesi György polgármesterrel, aki akkor éppen keresett egy olyan embert, aki az Ő személyes kommunikációjával foglalkozna, s megkérdezte, hogy nem segítenék-e ebben. Akkoriban országgyűlési képviselő is volt, s mellette számos egyéb tisztsége. Tetszett a sokrétű kihívás, ezért elvállaltam.
- Azért ez a feladat mára jócskán kibővült.
- Egyik hozta a másikat. A városnak testvérvárosi kapcsolatai voltak, és lettek, ehhez kellett a diplomáciában való jártasság, jól jött, hogy nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem a Corvinuson. Ott ismertem meg Görög Ibolya protokollszakértőt, aki nagyon sok szakmai tanácsot adott akkoriban nekem, s a jó barátság köztünk azóta is megmaradt. Azután jött az újság, majd a televízió amelyben szintén számított rám a város. Miután a kultúra, a színház gyerekkori „játszótér” volt, s Gödöllőn nagyon gazdag a kulturális élet, így ebbe is belecsöppentem, s ekkor ismertem meg Pécsi Ildikót is. Emlékszem a könyvtárban elszavaltam József Attila: A Dunánál című versét egy rendezvényen, s a művésznő elhívott magához, hogy szeretne engem tanítani. S azután elválaszthatatlanok lettünk. Eleinte nekem adott különféle feladatokat a rendezéseihez, olyan kis kutatómunkákat, ami pl. a darabok történelmi hátteréhez kapcsolódott. Azután a színészmesterség rejtelmeibe is beavatott: mondjuk, hogy hogyan használjam a színpadon a hangomat, hogyan suttogjak úgy a színpadon, hogy az a 13. sorban is suttogásnak halljék, s ne ordításnak, hogyan mozogjak, vagy essek el. Egyszóval munka, munka és hosszú beszélgetések.
- Miről beszélgettetek? Egyáltalán hogyan érintett azt, hogy Magyarország egyik legnépszerűbb színésznője a bizalmába avat?
- Ehhez ismerni kell Ildikót. Noha rendkívül szétszórt volt, de egyben nagyon tudatos ember is, s jó emberismerő. Szerintem az első pillanatban tudta, hogy én leszek az-az ember, aki majd egykor az Ő szellemi örökségét gondozza. Igazi művésznő volt, amint kilépett az otthonából ő Pécsi Ildikó színművésznővé vált. De ha csak valakivel találkozott, már alakított. Kevesen ismerték a valódi arcát. Erős akaratos asszony volt, ha a családjáról volt szó, és gyönge nő, ha a múlt szóba került. Mindig tudatosan építkezett, mint ahogy tudatosan készült éveken át a saját temetésére is. Azt is pontról pontra felépítette.
- Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen halála előtt jó 15 évig együtt dolgoztatok.
- Ildikó mindig, mindenben mögöttem állt. Ha rendeztem egy darabot segített, ötleteket adott, tanított, mint ahogy sokakat itt Gödöllőn, de az igaz, hogy ennyire mély barátságot csak velem ápolt. Például amikor szerettem volna, hogy Molnár Ferenc darabja, a Játék a kastélyban színre kerüljön Gödöllőn, s fölkértem a rendezésre, akkor is azt mondta rendezd te, s én majd segítek. Ha színházról volt szó, akkor arra semmi időt nem sajnált.
- Miért csak a halála után jelenhet meg a könyv?
- Mert Ő ezt így akarata.
- Hogyan szedted össze ennek a gazdag, hosszú, tartalmas életnek a mozzanatait?
- Több forrásból. Részben a kettőnk közötti beszélgetésekből, részben a levelezésekből, kéziratokból, részben naplóbejegyzésekből, a padláson talált emlékekből, és részben az egykori barátok, pályatársak, vagy pedig fiuk, Szűcs Csabával történt beszélgetéseinkből. Gazdag volt a rendelkezésre álló anyag.
- A művésznő naplót vezetett?
- Nemcsak Ildikó, hanem férje Szűcs Lajos is. Fiatalabb korukban szakmájukból és főleg Lajos bácsi sporttevékenységéből adódóan sokat voltak távol egymástól. Akkoriban még nem volt internet, a telefon drága és bizonytalan volt a messzi távolból, így a mindennapjaikról mindketten naplót vezettek, s amikor újra találkoztak akkor ezt elolvasták.
- Minden titkát elmondta neked, beavatott?
- Igen is meg nem is. Sokszor csak célozgatott, vagy elhallgatott beszéd közben. Amiről nem akart beszélni, arról mondta, hogy majd egyszer, majd később, vagy volt olyan részlet az életéből, amit csak a halála után tudtam, értettem meg, de ez majd a könyvből is kiderül.
Ilyenek voltak azok a csodálatos fotók is, amelyeket Keleti Éva fotóművész készített róla fiatal korában, akkoriban nagyon jó barátok voltak. Ezekből fotókiállítás is készült, s a padláson találtam meg egy dobozban, egy furcsa sugallatra.
Nagyon sokat kaptam Ildikótól életében is, és halálával megnyitott nekem egy olyan teret, ami az Övé volt, de átadta nekem. Ilyen például Keleti Éva barátsága is. Tudatosan készített erre, s tudom nekem most ez a feladatom, hogy Ildikónak és Lajos bácsinak, ennek a két csodálatos embernek szellemi hagyatékát méltóan őrizzem a következő generáció számára is.
- Köszönöm a beszélgetést!
Orosz B.Erika
