Mindkettő olyan eset, amelyre a nemzetközi jog eléggé világos iránymutatásokat nyújt, és amelyek rendezésére számos terv, vagy nemzetközi határozat született az elmúlt évtizedekben. Mégsem sikerült elérni semmiféle előrelépést. Sőt, múlt héten a török–görög ellentét kapcsán került képbe újra Ciprus és a sziget megosztottságának kérdése, ezen a héten pedig a karabahi örmény szakadárok ellen megindított azerbajdzsáni támadásról jönnek az újabb és újabb hírek.
Nyilván mind a két válság mögött jelen van egy mélyen húzódó, évszázados vallási és nemzetiségi ellentét, amelyet át meg átszőnek a geopolitikai, energetikai és egyéb stratégiai kérdések. Mégsem gondolom, hogy szerencsés a probléma összetettsége okán inkább legyinteni és elnapolni a rendezést. Hogy miért nem, azt az elmúlt napok és hetek eseményei jól mutatják.
Karabah és Ciprus is Európa közvetlen határainál fekszik, és ahogy láttuk, nem kell sok ahhoz, hogy a „befagyott konfliktus” újra kiéleződve új regionális szintű küzdelemmé nője ki magát nagyhatalmak beavatkozásaival kísérve. Egyértelmű, hogy ez nem lehet Európa érdeke, és minél inkább megspórolja közösségünk azt, hogy kikényszerítse a rendezést, annál jobban fogunk sérülni. „Jobb esetben” csak politikailag és gazdaságilag maradunk alul más hatalmakkal szemben, rosszabb esetben viszont akár egy újabb, kiterjedt válsággóc alakulhat ki határainknál. Ciprus esetében ráadásul egy uniós tagállamról van szó, amely jelenleg is megosztott.
Egyértelmű, hogy a megoldást mindkét esetben az államok területi integritásának védelme és emellett a széleskörű területi autonómia megadása jelenthetné. Persze ez mindkét fél részéről kompromisszumkészséget feltételez. Cipruson a törököknek el kell fogadniuk a Ciprusi Köztársaság fennhatóságát, ám cserébe a ciprusi görögöknek megfelelő garanciákat kell nyújtaniuk a török közösségnek, és egyenlő félként kell őket elfogadniuk a közös államban, legyen az bármilyen berendezkedésű. Ha pedig erre valamelyik fél nem hajlandó – ahogy 2004-ben a ciprusi görögök megtorpedózták a rendezést célzó Annan-tervet – akkor az Uniónak kell fellépnie, és rászorítani a feleket a megoldásra. Ciprus esetében ez határozottan nem sikerült, sőt, Ciprus déli felének uniós csatlakozása csak tartósította a megosztottságot.
Jó lenne, ha hasonló hibákat nem követnénk el Hegyi-Karabah esetében, bár ahogy egyes képviselőtársaim megnyilatkozásait látom, tartok tőle, hogy ez a kérdés is a politikai hisztériakeltés áldozatává fog válni. Az pedig ritkán segít, hiszen pártolja valaki bármely oldalt is, itt nem „csak” egy nemzetiségi kérdést kell eldönteni, vagy egy kultúrák közötti torzsalkodásban kell állást foglalni, hiszen a nagy szavak mögött mégiscsak emberek százezreinek, vagy millióinak hétköznapi élete áll Örményországban és Azerbajdzsánban is. Egyértelmű, hogy a legkézenfekvőbb megoldás itt sem más, mint Azerbajdzsán területi egységének fenntartása, és mellette a karabahi örményeknek nyújtott legszélesebb körű autonómia megadása. Nehéz és politikai hergelésre kevéssé használható téma. Viszont a lehető legjobb alternatíva.
