Bár a hazai törvények is előírják, hogy mindenkit csakis jelenlétében lehet szabadságától megfosztani, „László” nem vehetett részt az előzetes letartóztatásáról döntő tárgyalásán. Így nélküle és ügyvédje nélkül rendelték el azt. Az ún. habeas corpus az egyik legrégibb jogelv, amely előírja, hogy a gyanúsítottat meg kell hallgatnia a bíróságnak. Az elmaradt tárgyalás miatt „László” megpróbált Magyarországon elégtételt szerezni, de nem kapott, így a Magyar Helsinki Bizottság segítségével a strasbourgi bírósághoz fordult. Mire azonban pert nyert volna, még a börtönben meghalt. A kártérítését a család a panaszos sírkövére költi.
„László” jogerős szabadságvesztését töltötte, és úgy tudta, hamarosan szabadulni fog. De közben egy másik bűncselekménnyel is meggyanúsították. Hat nappal szabadulása előtt az egyik kerületi bíróság végzésben rendelte el a szabadulásától az első fokú ítéletig a férfi előzetes letartóztatását. A tárgyalásom sem a gyanúsított, sem pedig ügyvédje nem vett részt, „Lászlót” nem kísérték át a bíróságra, a védőjét pedig nem értesítették. A végzésről a fogvatartott csak három nappal annak meghozatalát követően szerezhetett tudomást, és csak négy nappal később kapta meg azt írásban. De ami fő, továbbra is börtönben maradt.
A habeas corpus a középkor óta ismeretes jogelv és joggyakorlat, nálunk már az Aranybulla (1222) előírta. Ez azt jelentette, hogy szabad (nemes) emberek gyanúsítása esetén mihamarabb bíró elé kell állítani őket, hogy az a körülményeket mérlegelve, az előállítottakat meghallgatva döntsön a fogvatartásról vagy a szabadulásról. Idővel ez a személyes szabadság egyik legfontosabb garanciája lett az állam önkényével szemben, és az összes emberre kiterjesztették.
A magyar Alaptörvény is előírja, hogy a gyanúsítottat a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani vagy bíróság elé kell állítani. A bíróság köteles őt meghallgatni és írásbeli indoklással dönteni. Ezt a garanciát a büntetőeljárási törvény is tartalmazza. Csakhogy „László” esete is bizonyítja, hiába az alkotmányos és törvényi előírás, ha a megsértése esetén nincs jogorvoslat, és a bíróság törvénysértésének nincsen következménye.
Merthogy a férfi és ügyvédje azonnal fellebbezést nyújtott be a Fővárosi Törvényszékhez. A bíróság ezt csak 52 nappal később bírálta el, és az elutasításról csak egy héttel később kaptak telefonos tájékoztatást. Az ügyészség látja el a fogvatartás törvényességi felügyeletét, neki hivatalból kellett volna eljárni. Ehhez képest az ügyvédi beadványt 20 nappal később azzal utasította el a Fővárosi Főügyészség, hogy intézkedésre okot adó körülményt nem észlelt.
Mindebből egyértelmű, hogy hatékony hazai jogorvoslat ilyen esetben nincs. Már azért sem, mert az Alkotmánybíróság ebben az esetben vagy ehhez hasonlókban hiába állapítaná meg a jogsértést, nem rendelkezhet sem a kérelmező szabadításáról, sem kártérítésről. „Lászlónak” ezért kellett az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnia a Magyar Helsinki Bizottság segítségével.
A strasbourgi bíróság, igazodva korábbi döntéseihez, egyezséget ajánlott a feleknek, a magyar államnak és „Lászlónak”. Ezek szerint ha a magyar állam elismeri a jogsértést, és kifizeti a milliós nagyságrendű kártérítést és perköltséget, és ezt „László” elfogadja, akkor formális ítélet nélkül, de sokkal hamarabb lezárulhat az ügy.
A felek elfogadták a strasbourgi bíróság ajánlatát. De a kártérítést, sajnos, így is későn érkezik, mert „László” időközben meghalt. A kártérítést családja kapja majd, akik a pénzből többe között síremléket állítanak neki, mert arra nem tellett.
(„László” nem a panaszos valódi neve.)
