Varga Judit igazságügyi miniszter videóval jelentette be, a kormány mit tervez annak érdekében, hogy a gyerekek és nők elleni erőszakot visszaszorítsa. Vitathatatlanul fontos államcélról van szó.
Számos sürgős teendőjük van az állami szereplőknek. A Magyar Helsinki Bizottság úgy látja, hogy a szigor növelése vagy bíráskodás szabadságának korlátozása nem fog segíteni az áldozatokon. A megelőzésre, a családok támogatására és hatékony rehabilitációra van szükség. Átgondolt kormányzati intézkedéseket, nem önfényező propagandaakciókat várunk.
A kapcsolati erőszak bűncselekmény alapesetben csak a sértett magánindítványára üldözendő a jelenlegi szabályozás szerint. Ez azt jelenti, hogy magának az áldozatnak kell jelentenie a hatóságoknak. Lélektanilag és gyakorlatilag sem könnyű dolog ez egy olyan elkövetővel szemben, akivel áldozata egy háztartásban él vagy függ tőle. A bajukkal magukra maradó gyerekektől pedig szinte lehetetlen elvárás. Az államra tehát komoly feladat hárul, hogy megelőzze, feltárja a közreműködése nélkül rejtve maradó bűncselekményeket, hogy az elkövetőket megbüntesse, az áldozatokat pedig megvédje. Nagyon helyes, hogy az elmúlt időszak tragikus történései, különösen a győri családirtás miatti közfelháborodás felébresztette a kormányt, és végre lépésekre szánta el magát. Nagy kár, hogy többnyire nem jó irányba.
Ebben a blogposztban megvizsgáljuk, hogy a rövid miniszteri bejelentésből (vastagbetűvel jelöljük) milyen lépések valószínűsíthetők, és azok mennyiben szolgálják az áldozatok és a potenciális áldozatok érdekét, a kapcsolati erőszak visszaszorítását. A Magyar Helsinki Bizottság bírálata az akciótervről.
1) Zéró tolerancia az erőszakkal szemben! – mondja a miniszter.
Az államnak arra kellene törekednie, hogy a családon belüli erőszak megelőzhető, elkerülhető legyen. Az állam ne pusztán akkor lépjen színre, amikor az erőszakot már elkövették. Ehhez az állami intézmények összehangolt jelzőrendszerét és krízisintervenciós csoportokat kell kiépíteni, valamint hatékony szociálpolitikára és gyermekvédelemre van szükség. Elfogadhatatlan, hogy míg a börtönben „mindig van hely”, addig szociális munkásra, családgondozóra és más segítőkre nem akarnak költeni. A börtönnek sokkal nagyobb a társadalmi és pénzügyi költsége, mint a megelőzésnek. Ezen túl a rendőrséget szakmailag kell alkalmassá tenni arra, hogy gyors és érdemi segítséget tudjon nyújtani azoknak, akiket partnerük, családtagjuk erőszakkal fenyeget, zaklat. Kellő számú, nem túlterhelt, anyagilag megbecsült, felkészült rendőrből persze más területeken is nagy hiány mutatkozik.
2) Aki „más életére tör”, azt ne lehessen feltételes szabadságra bocsátani! – mondja a miniszter. Tavasszal szigorítják a feltételes szabadságra bocsátás szabályait.
A szabadulást el lehet ugyan odázni, de arra a tényleges életfogytot kivéve egyszer mégiscsak sor kerül. Ha a börtön után ugyanolyan vagy rosszabb pszichés állapotban szabadul az egykori elítélt, mint amiben bevonult, megnő az esélye annak, hogy azok ellen fordul, akiket immáron a hosszú büntetéséért is hibáztat. A jelenlegi büntetés-végrehajtási rendszernek komoly adóssága van a rehabilitáció és pszichés gondozás terén. A feladatokhoz képest nagyon kevés börtönpszichológus van például, és a szabadulás után gyakorlatilag nincsen érdemi utógondozás. A feltételes szabadság megszigorítása megnehezíti a büntetés-végrehajtás munkáját, ugyanis eddig a korábbi szabadulásban bízó elítéltet könnyebben lehetett fegyelmezni. Most majd semmit sem fog számítani a jó magaviselet, ami tovább rontja az egyre súlyosabb munkaerőhiánnyal küszködő börtönök fegyelmi helyzetét.
3) Meg kell vizsgálni azt is, hogy a bíróságok megfelelő szigorral lépnek-e fel az élet elleni bűncselekmények esetében. Érvényesül-e a középmérték szabálya a büntetések kiszabásánál?
A magyar büntetőjog szigorúnak számít Európában. Csakhogy a bűncselekmények megelőzése szempontjából a szigornak sokkal kisebb szerepe van, mint a hatékony felderítésnek és a következetes szankcionálásnak, annak, hogy bűn esetén a büntetést ne lehessen elkerülni. De ha a kormány úgy véli, hogy a jelenlegi büntetéskiszabási gyakorlat túl enyhe, és a mostaninál súlyosabb büntetések rettentenék el a potenciális elkövetőket, akkor vajon mivel magyarázható, hogy az emberölések száma évről-évre jelentősen csökkent? Míg 2013-ban 261 volt, addig 2018-ban összesen 97. Jogállamban a büntetéskiszabási gyakorlatot a kormány csak a bírói függetlenség tiszteletben tartásával befolyásolhatja. Rossz tapasztalat, hogy kétharmados kormánytöbbség nincs tekintettel a jogállami megfontolásokra, ha éppen azok a hatalmi érdekeit (a szavazatszerzést) nem szolgálják.
4) A bírói joggyakorlat felülvizsgálatát kezdeményezik a szülői felügyelet és kapcsolattartás, valamint a gyermekelhelyezés tekintetében is.
Helyes lépés. Ezen túl meg kellene vizsgálni annak a lehetőségét is, hogy a családon belüli erőszak elkövetői szabadulásuk után átmenetileg ne tarthassanak ellenőrzés nélküli kapcsolatot gyerekeikkel.
5) A gyermekvédelmi jelzőrendszer működését is felül kell vizsgálni.
A gyermekvédelem ne legyen a szociális ellátórendszer mostohagyereke! Tapasztalataink mutatják, hogy mennyire alulfinanszírozott, elhanyagolt a rendszer. A szakemberek túlterheltek és rosszul vannak fizetve – a fásult és kiégett dolgozók eszköztelenek. A leromlott gyermekvédelmi rendszernek azonban leginkább a gyerekek és családok az áldozatai. Nagy szükség van a civil szervezetekkel való együttműködésre.
6) 2020 az áldozatsegítés éve lesz az IM-ben. Megduplázzák az Áldozatsegítő Központok kapacitásait, erre idén 600 millió forintot költenek.
Nagy kár, hogy a kormány szétszabdalta, kiüresítette a korábbi áldozatvédelmi rendszert. Az viszont jó, hogy ráébredt hibájára. A valódi változáshoz a 600 millió forint azonban édeskevés. Ez az 5%-a az Elios-ügy miatt elbukott közpénznek, és 3 ezreléke a Puskás Ferenc Stadion árának. Az áldozatsegítés csak színvonalas szakemberképzéssel és megelőzéssel együtt lehet hatékony. Fontos volna az évek óta áldozatsegítéssel foglalkozó civil szervezeteket bevonni a szakmai előkészítésbe.
7) Az Isztambuli Egyezménynek az ügyhöz semmi köze, a magyar jogrendszer a nők védelmében az Egyezménynél hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít – mondja a miniszter. Nem ratifikálják a migrációt is támogató egyezményt, amely Varga szerint azt is állítja, hogy az emberek nem férfinak és nőnek születnek, hanem léteznek társadalmi nemek.
A migránsokat és a gender témát a miniszter ebből sem hagyhatta ki, noha lényegi közük nincs a témához, a kapcsolati erőszak áldozatainak segítéséhez. Míg az Isztambuli Egyezménynek pedig nagyon is van, nagyon is lehetne. A dokumentumban sehol nem szerepel, hogy az emberek nem férfinak vagy nőnek születnek. Használja viszont a „társadalmi nem” (gender) fogalmát, ami azért fontos, mert a nőkkel szembeni erőszak hátterében általában tanult társadalmi magatartásformák állnak, nem pedig biológiai késztetések, azaz nem azért lesz valaki bántalmazó, mert férfi nemi szervvel születik.
Az sem igaz, hogy az egyezmény „támogatná” a migrációt vagy a bevándorlást, és nem ad „extra” jogokat a menekülteknek. Csupán annyit rögzít, hogy ha az erőszak áldozata külföldi állampolgár (bevándorló, menekült stb.), akkor is ugyanolyan védelem illeti meg az erőszakkal szemben, mint egy állampolgárt. Az a gyanúnk, hogy a kormány tagjai magánemberként ezzel egyet is értenek, de hát a zéró toleranciát a saját demagógiájukkal szemben már nem érvényesítik. Pedig az is szolgálná ám a közérdeket.
A kapcsolati, családon belüli erőszak tipikusan olyan bűncselekmény, amely jelentős százalékban marad rejtve, és a nyomozása sem egyszerű. Ezzel együtt a feljelentések kétharmadánál vádat emel az ügyészség, ami a hasonlóan nehezen bizonyítható bűncselekményekhez (pl. bántalmazáshoz hivatalos eljárásban, ügyvédi visszaéléshez, hivatalos személy elleni erőszakhoz) képest nem számít kevésnek. A Belügyminisztérium statisztikája szerint ismertté vált bűncselekmények áldozatainak száma, akik az elkövetővel családi, rokoni kapcsolatban állnak, évi 12–15 ezer körül alakul. Ebbe az összesített számba a vagyon elleni bűncselekmények sértettjei is beleértendők, pl. meglopott nagymamák és olyan rokonok, akik veszekedés közben rongálták meg egymás autóit. Ha csupán csak a kapcsolati erőszak miatt indult eljárásokat nézzük, éveken át 300–400 ilyet regisztráltak.
