A Radnóti Színház december 21-én, 19 órakor mutatja be Franz Xaver Kroetz A vágy című fekete-komédiáját Alföldi Róbert rendezésében, a Radnóti Tesla Laborban.
Igazi kuriózum, hogy maga a híres német szerző is megtiszteli jelenlétével a premiert, amelyben Kováts Adél, Schneider Zoltán, Vilmányi Benett és Bata Éva játszanak. Franz Xaver Kroetz nem csak nézőként lesz jelen: másnap, azaz a december 22-i előadás után egy közönségtalálkozó keretében megismerkedhetnek vele a nézők és az érdeklődők. A Goethe Intézettel közösen szervezett eseményen a szerzővel Alföldi Róbert és Kováts Adél beszélget, a moderátor a Goethe Intézet munkatársa, Sárossi Bogáta lesz. Ritka és kivételes helyzet ez, hogy közvetlenül a bemutató után az alkotók friss víziója találkozhat az élő szerző reflexióival, továbbá két színházi kultúra, a német és a magyar, léphet egymással párbeszédbe.
Az 1946-os születésű Franz Xaver Kroetz a hetvenes évek német drámairodalmának egyik legizgalmasabb, elismert szerzője. Közel hetven színpadi művet és hangjátékot jegyző munkássága mellett a Kir Royal című német sorozat színészeként vált ismertté. Magyar nyelven többek között A Fészek, Meierék, Felső-Ausztria és Kívánsághangverseny című színdarabjait láthatta a közönség. A vágy című drámájának Ascher Tamás rendezte húsz évvel ezelőtti bemutatója számos díjat elnyerve igazolta nem csak az alkotók, hanem a műben rejlő lehetőségek kivételességét. A Radnóti Színház felkérésére a drámából Totth Benedek író és Perczel Enikő dramaturg készítettek új fordítást.
Alföldi Róbert a Papagenonak adott interjújában így fogalmazott a darabról, amely egy temetői kertészetben játszódik, és egy vágyakkal és elfojtásokkal teli közeget mutat be: „Nagyon ravasz Kroetz: behoz ebbe a viszonyrendszerbe egy figurát, aki megéli a vágyait, és emiatt már a jelenléte is felkavaró, és mindenkit önmagával, az elfojtásaival szembesít. Azt is vizsgálja az író, hogy a szerelem és a vágy azonos-e, hogy a szexus szerelem-e, egyáltalán: hogy a fogalmainkat hogyan keverjük. De leginkább szerintem arról szól ez a történet, hogy a hiány mit indukál, és az őszintétlenség milyen szétrohadáshoz vezet kicsiben és nagyban is. Annak ellenére, hogy finoman szólva is szabados a darab sztorija és nyelvezete, nagyon finoman szól a szerelemről, az összetartozásról, az egymásra utaltságról, a saját bénázásainkról, a magányról. Szomorúan szépnek találom, mert valami olyanról beszél, amiről nem szoktunk beszélni színházban sem. Nem azért, mert kínos, hanem azért, mert nagyon nehezen artikulálható: a művészi és emberi szemérmességünkről. Pedig ezzel mindenki küzd.”
