A napokban jelent meg Hegedűs Rita Magyar nyelvtan című könyve a TINTA Könyvkiadónál A magyar nyelv kézikönyvei sorozat 31. tagjaként. Ebből az alkalomból beszélgetett a szerzővel Kiss Gábor igazgató-főszerkesztő.
Kiss Gábor: Ennek a nyelvtannak már volt egy első kiadása, amely szintén a TINTA Könyvkiadónál jelent meg 2004-ben. Az a könyv 338 oldalas volt, az új könyv, amely 15 évvel az első után jelent meg, 560 oldalas. Miért volt szükség az új, bővített kiadásra?
Hegedűs Rita: Mint már az első kiadás előszavában kifejtettem, nyelvtanom a gyakorlati nyelvtanári munkám folyománya; az okos, érdeklődő diákokkal folytatott együttgondolkodás eredménye, alátámasztva a folyamatosan gyarapodó elméleti eredményekkel. Az új diákok új kérdéseket tesznek fel, melyek megmutatják, hol van szükség arra, hogy mélyebbre ássunk. Sokat segített a kollégák kritikája, a visszajelzések és visszakérdezések.
K. G.: A magyar nyelvnek nem nagyon sok nyelvtana van, jó, ha 10-15 évenként születik egy ilyen terjedelmű, mint a most megjelent mű. Melyik korábbi nyelvtanok hasonlítanak leginkább az Ön könyvére?
H. R.: A nyelvtanom végső formába öntéséhez természetesen átnéztem a rendelkezésre álló magyar és külföldi nyelvleírások jó részét. Meglepően sokat merítettem a régi, XIX. század eleji, illetve XVIII. század végi magyar mint idegen nyelv tankönyvekből, Brassai Sámuel elméleti írásaiból. Az újabb magyar nyelvtanok közül nagyon sok funkcióra vonatkozó megjegyzést tartalmaz a Bencédy József, Fábián Pál, Rácz Endre, Velcsov Mártonné 1968-as egyetemi tankönyve, A mai magyar nyelv – meglepő, hogy lényegesen közelebb áll a nyelvhasználat leírásához, mint a későbbiek. Mérföldkőnek tartom Hadrovics László A magyar funkcionális mondattan alapjai c. művét; s biztos vagyok benne, hogy az a magyartanár, aki M. Korchmáros Valéria 1993-as Mondattanából tanult, a mai napig biztos tudással indítja útnak a diákjait. A kérdésére válaszolva csak néhány magyar szerzőt említettem – legjobb, ha belenéznek a könyv a bibliográfiájába, onnan teljes válasz nyerhető.
K. G.: Egyáltalán milyen múltra tekint vissza a magyar nyelvtan leírása, azaz a magyar nyelvtani szabályok könyvbe foglalása?
H. R.: Európában a reformáció lendítette fel a nemzeti nyelvek tudományos feldolgozását. Ennek tipikus példája Sylvester János Grammatica Hungarolatina című műve 1539-ből. Sylvester úttörő feladatot vállalt, igazi „alkalmazott nyelvész” módjára járt el: az Új Testamentum fordításához volt szüksége egy az akkori időszak mércéjével mérve korszerű tudományos nyelvtanra. Mivel ilyen nem létezett, megírta. Nyelvtana – szintén a kor szokásainak megfelelően – a latinban gyökerezik, de munkája során észrevette a két nyelv alapvető tipológiai különbségeit, s kiváló érzékkel magyarázta az eltéréseket.
K. G.: Ön a magyar mint idegen nyelv, azaz az idegen anyanyelvűek magyar nyelvre tanításának elismert szakembere. Segítette ez a most megjelent nyelvtan megírásában?
H. R.: Elsősorban — fogalmazhatok úgy is, hogy kizárólag — ez segített: nyelvtanom a kívülálló, a nyelvet nem ismerő perspektívájából írja le a magyart. Ez az objektivitás teszi lehetővé az idegen nyelv és az anyanyelv közötti összehasonlítást, átjárást; emellett friss szemléletmódot jelent az anyanyelvtanítás unalmas, normatív gyakorlatával szemben.
K. G.: Mennyi ideig készült a Magyar nyelvtan?
H. R.: Az első kockás füzetet 1983-ban nyitottam: ebbe írtam fel a diákjaim kérdéseit, amelyekre nem tudtam gyorsan kielégítő választ adni. A jelenlegi kötet kéziratát 2013 decemberében adtam le a TINTA Könyvkiadónak. Ha lenne kapacitásom, akár most is folytathatnám a munkát. Hangsúlyozom: a nyelv él, működik, alakul; a leíró szabályok nem örökérvényűek. A nyelv leírására vállalkozó szakember feladata, hogy felismerje a tendenciát, amelynek mentén a változások követik egymást.
K. G.: Az elmúlt évtizedekben megjelent leíró magyar nyelvtanok többnyire egy-egy kutatóközösség műhelyéből kerültek ki. Ön miért választotta a ,,magányos farkas” szerepét, miért egymaga írta meg az új nyelvtant?
H. R.: Messze nem vagyok „magányos farkas” típus: állandóan konzultáltam a kollégákkal, élő kapcsolatban álltam és a mai napig állok a diákokkal. A nyelvtan írásával párhuzamosan nyelvkönyveken, tananyagokon dolgoztam – sohasem egyedül. Számomra ez a nyelvleírás kihívás volt; néha kínkeserves rabszolgamunka – főleg, ami a Formák fejezetét illeti –, de alapvetően örömforrás, igazi flow-élmény. Ezért magamnak kellett megdolgoznom.
K. G.: A fülszövegben olvassuk, hogy a könyv célja az, hogy megkönnyítse az átjárást a sajátos szerkezetű magyar és az idegen – elsősorban az indoeurópai – nyelvek között. Miért olyan nagy az idegen nyelvek és a magyar nyelv szerkezete között az eltérés?
H. R.: Kérem, olvassák el a harmadik rész, az Összefüggések bevezetőjét: A magyar nyelv – madártávlatból. Ott a válasz.
K. G.: Mondana egy-két eltérő jelenséget a magyar és az idegen nyelvek között?
H. R.: A kommunikációvezérelt szórend; a kétféle – határozott és általános, leánykori nevén tárgyas-alanyi – igeragozás; az, hogy a magyar nyelvben igen sok az eset … és folytathatnám.
K. G.: A nemzetközi és a hazai nyelvtudományban az 1960-as években a strukturalista szemlélet uralkodott, az elmúlt évtizedben pedig az ún. kognitív nyelvfelfogás vált uralkodóvá. Az új Magyar nyelvtan milyen nyelvfelfogást követ?
H. R.: Bármilyen furcsa, de nem úgy fogtam neki könyvem megírásának, hogy hosszan és aprólékosan mérlegeltem, melyik elméleti irányt kövessem. Alkalmazott nyelvész vagyok, pontosabban nyelvtanár, aki empirikus anyaggal dolgozik. A meg nem válaszolt kérdésekre adekvát választ kerestem – így jutottam el a funkcionális szemléletig, mely az én olvasatomban magában foglalja a nyelvtörténeti-tipológiai, illetve a kognitív megközelítést. A szerkezet összefüggései nagyon fontosak, de ez csak következmény, nem ok. Az első kötet írásakor néha megriadtam: a funkcionális-kognitív megközelítés a 90-es évek magyar grammatikaírásában még igencsak forradalminak számított, a pragmatika bevonása a leírásba ellentmondott az akkor divatos strukturalista irányzatoknak. Ez a trend mára megváltozott, így már mindenféle szorongás nélkül folytathattam a megkezdett utat.
K. G.: A nyelvtan alcíme: Formák, funkciók, összefüggések. Mit takar ez a három, nem éppen nyelvészeti szakkifejezés?
H. R.: Legfeljebb nem a szélsőségesen formára összpontosító, normatív szemléletű nyelvészettől idegen, a forma és funkció viszonya minden nyelvelmélet alapkérdése. Az, hogy mit értünk funkción, már sokkal érdekesebb kérdés: a hagyományos szemlélet ezt leszűkíti a grammatikai funkcióra. Az Összefüggésekkel az volt a célom, hogy az elszórt, általában erőteljesen elméleti következtetéseket érthetően, taníthatóan tárjam a nyelvtanárok és fordítók elé.
K. G.: A könyvet lapozgatva feltűnik, hogy igen sok táblázatot, ábrát találunk benne. A 282. oldalon például a településnevek toldalékolásáról látunk egy összefoglaló táblázatot. Nem egyszerű ez a magyarban: Tihany-ban, Zamárdi-ban, de Bajá-n, Kolozsvár-on sőt Győrött, Pécsett. Van erre egyszerű szavakkal megfogalmazható szabály?
H. R.: Erre tudom ajánlani az említett oldalt: tipikus példája a hangtani, nyelvtörténeti és történelmi hatások együttes befolyásának. A táblázat Szűcs Tibor kollégánk ötletét fejlesztette tovább.
K. G.: A Pécs esetében az olvassuk, hogy mondhatjuk azt is, hogy Pécs-ett, és azt is, hogy Pécs-en. Így kijelenthetjük, hogy a magyar nyelvben párhuzamosan egyszerre létezik többféle helyes nyelvi alak, megoldás? Nem nehéz ezt megtanítani azoknak, akik a magyar tanulják?
H. R.: Nincs olyan nyelv, amelyben ne léteznének párhuzamos alakok. A nyelvtörténet változásai időben és térben haladnak – nem egyenlő sebességgel. Az is természetes, ha a folyamat megtorpan – például az adott terület nyelvhasználói tudatosan ragaszkodnak az archaikus alakhoz, netán mások is átveszik ezt a formát.
K. G.: Az időhatározókat bemutató részben egy érdekességre bukkanhatunk. Azt mondjuk: hétfő-n, kedd-en, szerdá-n stb. Azonban kivételként a vasárnap esetében csak annyit mondunk: vasárnap, és nem vasárnapon. A nyelvtan írása közben hogy tapasztalta, sok ilyen és ehhez hasonló kivétel van a magyar nyelvben?
H. R.: Hoppá! A kivétel csak addig kivétel, ameddig meg nem vizsgáljuk alaposan az okokat. Az a jelenség, hogy egy főnév határozói funkcióban is használható, tipikus nyelvtörténeti folyamat: a grammatikalizáció egyik állomása. Gondoljunk csak a reggel szóra, melyben a hangutánzó passzív reg- tőhöz járul a sokfunkciós, hasonult -val/-vel rag. Míg a hét napjainak nagy része – idetartozik a szerda is – jövevényszó, átvétel más nyelvekből, addig a vasárnap magában rejt egy jelöletlen birtokos szerkezetet: a vásár(nak a) napja. Amennyiben mutató névmási jelzőt kapnak a hét napjai, máris egységesül a használatuk: Ezen a vasárnapon sokkal többet aludtam, mint azokon a hétfőkön, amikor munkába kellett mennem. Nyelvtanom írása során pontosan azt igyekeztem nyomatékosítani, hogy a nyelv nem stabil, megkonstruált, statikus alakzat, melynek kőbe vésett szabályai vannak, hanem a humboldti értelemben vett élő organizmus. És kérem minden kollégámat, amikor tanítani kezd, gondolja végig ezt a jelzős szerkezetet: gondoljon a növényekre, az állatokra, a bacilusokra vagy éppen saját magára, aki alkalmazkodik a körülményekhez, változik, alakul. A szabályokat, kategóriákat mindig utólag állítják fel a megfigyelt tendenciák alapján, előre legfeljebb jósolni lehet. Higgyék el: sokkal érdekesebb, sőt akár élvezetes is lehet egy nyelvtanóra, ha nem a száraz, sokszor idejétmúlt normatív szabályokkal töltjük meg, hanem együtt indulunk felfedezőútra a diákjainkkal.
K. G.: Olvashatjuk a Magyar nyelvtan 4. oldalán, hogy négy lektora is volt a kötetnek. Miért volt szükséges, hogy ilyen sok lektora legyen a műnek?
H. R.: Három lektort én választottam: meggyőződésem, hogy Korchmáros Valériánál jobban kevesen értik a történet–szerkezet összefüggéseit; Csontos Nóra a pragmatika tudora, Wéber Kata – aki Pécsett doktoranduszhallgatóm volt – a kognitív szemlélet múltjával, jelenével – s természeténél fogva jövőjével – nálam sokkal mélyebben foglalkozott. Balázsi József Attila nemcsak kiváló tipológus, de sasszemű lektor is, akit a Kiadó biztosított. Itt kell megemlítenem a két szerkesztő, Földes Zsuzsa és az oroszlánrészt végző Kis Ádám áldozatos munkáját: ők szedték ráncba a nemegyszer csapongó gondolatokat, hangolták össze az egyes részeket. És még egy: a kötetben a Köszönetnyilvánítás nem puszta udvariassági gesztus, az ott említett kollégák mindegyike hozzájárult a könyv végleges formájához.
K. G.: Milyen fogadtatásra számít? Természetesen gondolhatunk itt a nyelvész kollégák véleményére és a nagyközönségre is.
H. R.: Pozitív előjelnek tekintem, hogy az első kiadás példányait már több könyvtárból is ellopták. Talán nem tűnik szerénytelenségnek a sejtésem: ha egy nyelvtanár eljut odáig, hogy belelapozzon a könyvbe, már nyert ügyem van: használni is fogja. Ha elriasztja a vastagsága, netán eszébe jutnak a nehezen emészthető szakirodalommal kapcsolatos rossz tapasztalatai, akkor nincs mit tenni.
K. G.: Most, hogy megjelent, mondhatjuk talán, élete fő műve, hátradől a karosszékben, vagy már a következő nyelvészeti munkán töri a fejét?
H. R.: Fotelről és hátradőlésről szó sincs: pillanatnyilag a Funkciók rész egyik fejezetének, a Birtoklás, valamihez tartozás kiterjesztése van terítéken. Egy a berlini Humboldt Egyetem által finanszírozott projekt keretében összehasonlító köteten dolgozunk: azonos módszerrel, azonos felépítésben vizsgáljuk az angol, lengyel, cseh és szlovák, horvát, román, olasz, dán, japán és természetesen a magyar nyelvben e kategóriát. Remélem, hogy ezzel a funkcionális-tipológiai szemléletű összevetéssel olyan iskolát teremtünk, melyben az elmélet és a nyelvpedagógiai szemlélet harmonikusan összekapcsolódik. Külön büszkeséggel tölt el, hogy a szerzőtársak közül hárman rövidebb-hosszabb ideig tanítványaim voltak. Ha már „életem fő művét” emlegetjük, akkor rájuk s arra a sok-sok fiatal kollégára és tehetséges diákra gondolok, akiket pályafutásom során megismertem, s hozzájárulhattam az ő sikereikhez, eredményeikhez.
NÉVJEGY
Hegedűs Rita
Budapesten született (1954), a budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizett. 1978-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar–német szakos középiskolai tanárként végzett. Következő diplomáját 1984-ben szerezte szintén az ELTE-n: magyar mint idegen nyelv szakos tanár. PhD-fokozatát az ELTE-n A magyar szórend régi magyar nyelvtanainkban c. disszertációjával 1995-ben nyerte el. Habilitációs védése 2019. november végén várható.
Első munkahelye a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, ahol szerkesztőként két évig tevékenykedett. 1981-től 2007-ig az ELTE magyar nyelvi lektorátusán először tanársegéd, majd adjunktusi pozícióban dolgozott. A Magyar mint idegen nyelv szak első oktatói közé tartozik. E munkakörökkel párhuzamosan először általános iskolákban, majd nyelviskolákban német nyelvet oktatott. 2007-től a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv-, Irodalom- és Kultúratudományi Intézete Magyar Nyelvtudományi Tanszékének docense, egyidejűleg magyar nyelvet oktat a berlini Humboldt Egyetem Szlavisztikai Intézetének Magyar Irodalom és Kultúra Tanszékén.
Kutatói és oktatói csereprogramok keretében számos európai egyetemen megfordult: Bécs, Prága, Udine, Aarhus, Zágráb, Varsó, Poznan, Tallinn, Helsinki. Magyar és nemzetközi konferenciák rendszeres előadója. A DAAD által finanszírozott, öt közép-európai egyetemet tömörítő CENTRAL projekt Auf den Spuren der ungarischen Kultur in Berlin, Wien, Budapest, Prag und Warschau c. projektjének felelőse (2015–2018).
Oktatói tevékenysége az alkalmazott nyelvészet több részterületére is kiterjed: magyar mint idegen nyelv oktatása, szociolingvisztika, hibaanalízis, nyelvi mérés és értékelés, nyelvtudomány-történet, módszertan.
Kutatói munkásságának középpontjában a funkcionális összevető nyelvészet áll, mely magában foglalja a nyelvtipológiát, nyelvtörténetet és a kognitív nyelvészetet is.
Magyar és más nyelveken megjelent önálló könyveinek, könyvfejezeteinek, szakcikkeinek, társszerzővel alkotott eddigi munkáinak száma 70, az ezekre való hivatkozások száma jelenleg 250.
A tudományos közéletben egyebeken kívül a Magyar Alkalmazott Nyelvészek Egyesületének, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagjaként vesz részt.
Nyugdíjba vonulása alkalmából kollégái a Berliner Beiträge zur Hungarologie 20. kötetében megjelent legfrissebb írásaikkal köszöntötték.
