Philip K. Dick regényein ma már egyáltalán nem döbbenünk meg, hiszen korával ellentétben gondolatai manapság nem számítanak irreálisnak. Az utolsó tréfa a kevésbé ismert művei közé tartozik, amely, bár rövid terjedelmű, mondanivalójának velőssége és aktualitása fajsúlyossá teszi. Aki most kezdene el ismerkedni az íróval, annak bátran ajánlott ezzel a regénnyel kezdeni. A téma nem ismeretlen Dicktől: a jövőben játszódik, s az író valamilyen társadalmi és politikai berendezkedést mutat be, kritikai célzattal.
2114-ben járunk, amikorra a világ túlvan egy nukleáris katasztrófán. A reakciós kormányzás a hatalom megtartásának kulcsát a totalitárius rendszerben találta meg, amelynek fókuszában a 20. század Amerikáját jellemző liberalizmustól való eltávolodáson, elhatárolódáson van: mindent és mindenkit a kormányzás határoz meg, így biztosítva a teljes ellenőrzést. A föld nagy része elpusztult, kevés lakható területet hátrahagyva, ahonnan olyan semmiségnek vagy ártatlannak tekinthető bűnök miatt is kitiltás, illetve a lakhatás engedélyének megvonásával jár, mint a lerészegedés vagy tiltólistás könyv birtoklása. Ellenpólusként egy új puritán ideológia születik meg, akik annyira nem hajlandók az elnyomú rezsim uralma alatt élni, hogy inkább laknak a radioaktív felszín alatt.
Allen Purcell a Telemédia-elnökké (az emberek ellenőrzésének egyik hatalmi ága) való kinevezése által a világ legprominensebb körébe nyert belépőt. Csakhogy előtte elkövet valamit, ami korántsem vet rá jó fényt – jelesül lefejezi az alapító Streiter polgármester szobrát, ami felér egy hazaárulással. Nem könnyíti meg a saját dolgát azzal, hogy halvány fogalma sincs, hogy ugyan miért és hogyan művelte ezt. S olybá tűnik, ez az emlékezetkiesés nem egyszeri alkalom. Allen megpróbálja kideríteni tettének okait, valamint hogy éppenséggel mi folyik vele.
A mindössze kétszáz oldalas regény esetében nem a karakterek minél alaposabb kidolgozottsága a leghangsúlyosabb aspektus. Dick ugyan nem bocsátkozik részletezésekbe, mégis hiánytalanul megformált szereplőket kapunk, akikről tetteik mesélnek, és akikről ezáltal annyit tudunk meg, amennyi éppen szükséges – de nincs is ezzel semmi baj, hiszen viszonylag rövid történetről beszélünk. Ennek megvalósításához nemcsak egy jól felépített és működő cselekmény kell, hanem az is, hogy a szereplők szervesen bele legyenek építve, azaz benne és azzal együtt éljenek.
Az utolsó tréfában Philip K. Dick hozza a tőle megszokott és el is várható színvonalat; a téma nem ismeretlen, de ez mit sem von le az élvezhetőségéből, amelyet tovább emel a háttérben megbújó finom humorral átszőtt gúny. A történet kijózanítólag hat, hiszen sajnos egyáltalán nem elképzelhetetlen az író általa felvázolt jövő. Mint mindig, most is lehet min gondolkodni, napokkal a könyv befejezése után is.
