Sose tudhatjuk, hogy amikor egy boldog embert vagy általunk tökéletesnek vélt életet látunk, akkor valójában az a felszín alatt is visszaköszön-e. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor tudjuk, hogy nem létezik 100%-os boldogság. Ezt mutatja meg Camilla Läckbert Aranykalitka című regényében, amelyben a főhős élete egy csapára fordul fel fenekestül és hullik darabokra.
Főszereplőnk Faye Adelheim, akinek élete irigylésre méltó, legalábbis materiális értelemben, mert anyaként és egy gazdag férfi feleségeként éli mindennapjait a nyüzsgő Stockholmban. Legbelül azonban szenved, mert ezekért beáldozta személyiségét és céljait. Férje hűtlensége, majd a teljes megsemmisülés az utolsó csepp a pohárban. Adott tehát a könyörtelen bosszúállás, ám gyerekkori sérüléseivel a puttonyában nem lesz ebben köszönet.
Az Aranykalitka története a szokványos mintára épül, éppen ezért a gyakorlott krimiolvasók számára kiszámítható lehet. Viszont amiben domborít a regény, az a karakterizáció: a szereplők motivációi és tettei mozgatják a cselekményt. Érdekes és komplex háttértörténetekkel rendelkeznek; továbbá belemerülhetünk pszichéjükbe, így képesek vagyunk megérteni őket, esetleg azonosulni velük.
Elgondolkodhatunk azon, vajon hol van a bosszúállás határa – bár eleve maga a bosszúállás szándéka, illetve szükségessége heves és hosszú etikai, erkölcsi, pszichológiai és filozófiai vitákat képes generálni. Erre felfűzve megjelenik még cél szentesíti az eszközt kérdéskör is.
A regényben megjelenő erőszakot és sötétséget-komorságot remekül ellensúlyozza a skandináv országokra jellemző kultúra és életvitel. A harag, a düh, a forróság, a félelem, a rettegés, valamint az otthonosság, a nyugodtság, a hidegség, a kimértség és a lassúság furcsa, ambivalensnek tűnő párosítás, de mégis ennek köszönhetően egyedi atmoszférába csöppenhetünk. Az Aranykalitka esetében a vidékies környezettől eltávolodunk, és a városi elit kerül a középpontba, ami némi mozgalmasságot, dinamikát visz a cselekménybe.
