Sokan nem is hallottak, hogy van egy Gerecse nevű hegyvidékünk is, arról meg pláne nem, hogy milyen vadregényes.
A Gerecse alig ismert hegyvidékünk, sokan nem tudnak, még a létezéséről i sem, pedig vadregényességben sincs hiány errefelé. Akik nem szeretik az idegenforgalmilag túlzottan frekventált vidékeket, azoknak különösen ajánljuk a Gerecsét, annak is a központi részét. A hegyvidék három, nagyjából párhuzamos hegyláncból áll, amelyek összesen hat turisztikai kis-tájegységet ölelnek fel. A középső hegylánc északi felében van a hegység névadó és egyben legmagasabb csúcsa, a 634 méteres Gerecse-tető, vagy röviden csak Gerecse. Csúcsot írunk, azonban egy markáns hegyhát emelkedik ki, amelynek tetején négy torony is elfér.
Fotó:A héregi király kút tisztása
Esőre hajlik az országban az idő, éppen a Gerecse vidéke látszik kimaradni ebből, hát odaautózunk. Héreg az úti cél, de előbb Bajna felé vesszük az irányt, hogy legalább kívülről megnézzük Sándor Móricz, az Ördöglovas kastélyát. Az építész úgy biztosította a legimpozánsabb megjelenést, hogy a domb legmagasabb pontjára helyezett oszlopcsarnoktól aszimmetrikusan, csak a megérkezéskor belátott oldalra csoportosította az épület főtömegét. Sajnos a látogatás, építkezés miatt meghiúsul, nemsokára az előbb említett faluban kászálódunk ki a dugig tömött járművünkből. Előbb egy közért – kocsma érdekes együttesében megkávézunk, majd olyan illemhelyiséget találunk, amelynek több irányban van ablaka, így nagyszerű a kilátás, de sajnos a belátás is.
Még egy kicsit tovább gurulunk az autóval a település északi végébe, hogy minél közelebb kerüljünk az erdőhöz és visszafelé is hamar beülhessünk. A közeli Királykút nagyszerűen zöldellő tisztására érünk, a forrásnál lévő pihenőpadoknál reggelizünk. Már majdnem be is fejezzük, amikor elkezd esni az eső, nem vészesen, de pillanatok alatt vizes lesz a fű, amin át kell trappolnunk. Továbbra is a piros sáv jeleket követjük és egy idő múlva arra leszünk figyelmesek, hogy egy idősebb úr alig bír átmászni az utunkat álló kerítés létráján. Fiatal hölgy biztatja, pedig nem is áll sok fokból az átkelő. Azonban a mi egyik tagunk rájön, hogy az ajtó is nyílik, így társaságunk kényelmesebben átjut. Persze vissza is zárjuk rendesen. Nemsokára elérünk egy nagyon rossz állapotban lévő réges-régi országút hajtűkanyarjához, ennek baloldali ágán, a piros kereszt jelzéseket kísérve erősen kapaszkodunk felfelé. Az út, az 1930-as években épült, már csak alig látszik itt – ott egy-egy korabeli mellvéd. Hamarosan elérjük a Kis-Gerecse hágóját, és az útelágazásnál egyelőre szintben megyünk tovább, amerre turistajelzés sem kísér. Nehéz elképzelni, hogy a szekérúttá silányodó nyomvonalon valamikor autóbuszok jártak. És hová tartottak?
Mindjárt meg is érkezünk a válaszhoz, a Gerecse gyermeküdülőhöz, ami persze már legfeljebb csak névleg az. Álldogálunk a kapuban, és bámuljuk a csoda szép és hatalmas parkot a kastéllyal. Idilli a hely, csak már megint rákezdett az eső. Persze nem tart sokáig és aznap már nem is kapunk több égi áldást. Lent a tisztáson fűnyíró géppel dolgozik valaki, de esze ágában sincs felvenni velünk a kontaktust. Csengő nincs a kapun (legutóbb még volt) szomorúan vesszük tudomásul, hogy nem jutunk közelebb a kastélyhoz. Pedig lenne mesélni való. A kastélyt az esztergomi érsek a magánvagyonából építette 1935-ben. A II. világháborút követően gyermeküdülőnek rendezték be, és a budapesti VII. VIII. IX. és X. kerületi általános iskolák iskolaszanatóriumaként működött, míg nyaranta 4-5 turnusban üdültek itt a gyermekek. A szállítást buszokkal oldották meg, de a szülőket – rövid látogatásra – szintén azzal hozták – vitték. Jóval később a fővárosi önkormányzat vette át a működtetést, de csak a saját dolgozóinak gyerekeit fogadták és csakis a nyári idényben. Ez tett be leginkább az intézménynek, mert ha megkérdeznek egy diákot, hogy hová akar menni a nyáron, a Gerecsére vagy a Balatonra, nyilván az utóbbit fogja választani. Ebben Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármesterének is nem kevés felelőssége volt, mert túlságosan leszűkítette a lehetséges kedvezményezettek körét. Persze önköltségesen más gyermekek is jelentkezhettek, de az kb. a megfizethetetlen kategóriába tartozott, illetve annyi pénzért már jobb helyekre lehetett menni. A végére már egész nyáron egyetlen turnusnyi gyermek sem akadt, aki a Gerecsére vágyott volna. Pedig igen lelkes pedagógusok és személyzet dolgozott azon, hogy a kis beutaltak igazán jól érezzék magukat. Demszky Gábor, volt főpolgármester, úgy gondolta, hogy úgyis kéri az egyház a birtokot, adjuk vissza nekik és nincs további gond a fenntartással. Tudomásunk szerint csak azt a három millió forintot kérte, amibe az új konyha kialakítása került. Az új tulajdonos – az esztergomi Ferences gimnázium megígérte, hogy itt továbbra is gyermekek, az általuk kiválasztottak fognak üdülni. Körülbelül két éve, az Esztergom-budapesti főegyházmegye vette birtokba – ezt szóvivőjük is megerősítette. Nos, mi még soha nem láttunk ott egyetlen gyermeket sem, de felnőtteket panaszkodni viszont igen. Ugyanis még az egyház beleegyezésével idelátogató, itt megszálló vendégek sem mehetnek be magába a kastélyba, azt csak kivételes esetben, kivételes személyek nézhetik meg, használhatják. Azzal a teóriával is baj van, hogy a főpolgármester „visszaadta” az egyháznak, az ugyanis az érsek magánvagyona volt. Még egy probléma van, hajdanán az eredeti ebédlő falain nyolc freskó volt, amit lemeszeltek valamikor az 1950-es években, ezek létezését vitatja az új tulajdonos. Mindenesetre a kapun se csengő, se tábla, szóval, hogy itt valami is működne, arra semmi nem utal.
Mivel már eleget téblábolunk a kastélykert bejáratánál, megindulunk visszafelé, de csak addig, míg a hegytetőre vezető országúti ágat el nem érjük. Innen mellénk szegődik a kék háromszög jelzés is, de a totál leromlott egykori országút egyértelműen kijelöli a követendő irányt. Még közúti táblák is állnak itt – ott, de az aszfaltréteg szinte már mindenhol lekopott. Éppen előbújik a nap mire elérjük a 125 méteres televíziós tornyot. Egy teremtet lélek sincs a közelben, pedig jó lenne felliftezni a legfelsőbb teraszgyűrűig. Egy korábbi kiránduláson nyolcan voltunk, és kérdeztük a torony aljában matató két munkást, hogy felmehetünk-e, mire azok közölték, hogy csak külön írásos engedéllyel. Akkor bedobtuk, hogy fejenként ezer forintért? Egyből eldobták a villáskulcsot és odajöttek a kerítéshez. De amikor megtudták, hogy ez az ő fejeik száma alapján lett megajánlva, tehát a remélt nyolc ezer helyett csupán kettőt szánnánk rá, megint kezdődött az előbbi… csak írásos engedéllyel szólam.
Most azonban az amatőr és nem amatőr rádiós tornyok után végre elérjük a földmérő tornyot, amelyben, ha nehezen is, de fel lehet kapaszkodni a tetejére. Rögtön az első szinten hiányzó lemez-járólap helyett egy deszka helyettesíti az átkelést, korlátként meg jó erős ág funkciónál. A kilátás akár pazar is lehetne, az esőfelhő foszlányok még itt-ott oszladoznak. Látjuk északra a Pisznicéket, délre meg az Öreg-Kovácsot, de távolabbra már csak elmosódott körvonalak „emelik” a panoráma élményét. Innen több felé is alá lehet szállni, de a kék háromszög jelzésű turistaútnál életveszélyre hivatkozó tiltótábla van, és egy rövidebb szakaszt valóban ki kell kerülni, mert annyi fa, faág dőlt az útra. Később megkérdezzük a területileg illetékes vagyonkezelőt, a Budapesti Erdőgazdaság Zrt.-t, hogy miért nem szabadítják fel a turistatérképeken is jelölt utat? Szi-Benedek József főmérnök kérdésünkre ígéretet tett a tiltás rövid időn belüli megszüntetésére és az akadályok elhárítására. Érdekes, hogy más, például a területileg illetékes természetjáró szövetség miért nem jelezte ezt a problémát? Egyébként a Magyar Természetjáró Szövetség, amely rendkívül át van itatva a jelenlegi politikát kiszolgáló személyekkel, most jelentetett meg egy Gerecse térképet. Ezen a számukra nem kedves turistautak nincsenek feltüntetve.
Később az országos kék jeleken ballagva idősekből álló túratársasággal találkozunk. Kérdezik is, hogy elérik-e a 15.30-as tardosbányai buszt – válaszolunk, ha elég gyorsak akkor igen! Mondják, hogy négy kilométert tesznek meg óránként, és tényleg ezt a sebességet veszik általában alapul a turista-útikalauzok és a pontosabb út irányitó-táblák is. Azonban hozzátennénk azt is, hogy minden 10 méternyi relatív emelkedőre egy percnyi többletidőt kell számolni, míg a lejtők miatt nem szabad a tervezett gyaloglási időt csökkenteni. Tehát, ha ez a társaság tartja a nem is túl gyors tempót – bőven elérik a kívánt buszt.
A Kis-Gerecse oldalában érdekes, sziklás terepen vezet lefelé az út, 2016-ban a régi szoborfülke mellé egy nagyobbat is vájtak az egyik sziklafalba. Nemsokára leérünk a hegység fő vízválasztójához, ahol 1957 és 1967 között az erdei vasútnak „Gerecse” néven megállóhelye volt. Még egy húsz perc ballagás és a teljesen elnéptelenedett Pusztamaróton vagyunk. Az erdei vasúton idáig volt személyszállítás. Innen a budapesti nyugati pályaudvarig három átszállással hat és fél órát tartott az utazás de erre hetente csak három, legfeljebb négy nap nyílt lehetőség. Amikor a kisvasút megszűnt, a községből Esztergomba indítottak a földúton buszjáratot, szerdán és szombaton. A kis temető még meg van és egyetlen régi ház is áll, amely a meglehetősen kulturálatlan ifjúsági tábor főépülete. Innen Héregre többféleképpen is vissza lehet jutni, a közös bennük az, hogy turistajelzések egyik variációban sincsenek.
Kertész Z István/ a képeket: a kirándulás részvevői készítették.
