Sokszor törtük már a fejünket, hogy miért sokkal ismertebb a köztudatban a Vértes, mint a Gerecse. Sejtéseink vannak, de az elmúlt vasárnap mi is a Vértes vadonjába vetettük be magunkat.
Vörösmarty Mihálynak a Szép Ilonkáról szóló híres balladája, a sok végvár, és nem utolsó sorban az egybefüggő gyönyörű erdőségek mind kedveznek a Vértes-hegyég közismertségének, holott a szomszédos Gerecse, bár jóval magasabb, alig hallottak róla. Utóbbinak az erdőségeit túl sok kultúr-táj, lakott település szakítja meg, de ez sem igaz, mert ott is terpeszkednek hatalmas összefüggő erdők. Így mégsem sikerült elfogadható választ találnunk erre a kérdésre.
Kőhányáspuszta szinte a Vértes mértani közepére esik, a hegységet Csákvártól átszelő műúton a fővárosból akár 50 perc alatt el lehet autóval érni – legalábbis vasárnap. A buszok menetrendje azonban nagyon nem kedvező a turistáknak.
A felszálló felhőzet már engedi a nap melengető sugarainak, hogy megpaskolják a Vértes domboknál alig magasabb hegyeit. A felújított kápolnánál parkolunk le és máris roham lépésekkel hódítjuk meg az erdőt. Annyira vágytuk már a szabad levegőt, a természeti környezetet. Kezdetben még az országos kék jeleken haladunk tempósan, nem is lehet visszafogni a társaságot, annyi sok szépet ígértem nekik. A korösszetétel 18-tól 28 évesig terjed, csak én vagyok e felett. Egyszer csak letérünk a kék jelzésről és megpróbáljuk megtalálni a német katonai repülős emléket. A márványobeliszk egy eléggé eldugott és nehezen megközelíthető helyen emlékeztet a történtekre, meglehetősen meredek domboldalon. Az 1942 karácsonyán lezuhant vadászgépen öt német katona utazott. Az emlékmű talapzatán még mindig láthatók korabeli roncsdarabok. Tavaly fedezetem fel, azóta valaki(k) koszorút tettek a talapzathoz. Most nem bonyolódunk abba bele, hogy mit kerestek az ország területén a német haderők, egyáltalán miért léptünk be a második világháborúba. Az emlékműtől hihetetlen meredeken ereszkedünk le egy kis oldalvölgybe, majd az belefut egy másik, picit nagyobb völgyelésbe. A Vértesben rendkívül nehéz a tájékozódás, talán a Bükk-hegység egyes részei mérhetők ehhez. És ha már bükkről beszélünk, körös-körül a hasonló nevű fafajta uralkodik, de a Vértes nagy részén fordul elő tömegesen. Tavaly azért kanyarodtunk errefelé, hogy megnézzük, le lehet-e rövidíteni a kék jelzést. Aki ismeri már az utat, ha nem is rövidebben megy, de sokkal szebb helyeket érinthet. Azt már gyakorlatból tudjuk, hogy a jelzett turistautak nem mindig a legszebb helyeken vezetnek, sőt…
Egy tisztásnál újból rácsatlakozunk a kék jelzésre és csakhamar ismét öreg szálerdőben találjuk magunkat. A kép egyszerűen meseszerű. Nem sokára útelágazáshoz érünk, jól mutat a jelzésekkel megpingált fa. Az országos kék jelzés éppen, hogy nem tér be a közeli Mindszentpusztára, oda és azon túl a kék négyzet jelek kísérnek el. A néhány épületet komoly kerítések veszik körbe, három közülük már megújult, egyet most vettek gondozás alá és a még megmaradt romos házat is, mintha kezelésbe vennék. Nagyon hangulatos a hely, csak nincs élet. A turistaházakban csak csoportokat fogadnak, vízvételezési lehetőség, de még egy esőbeálló sincsen. Valamikor régen, a Budai Pedagógus Sportkör turistaszakosztálya felügyelte az itteni turistaházat, de a Kőhányáspusztait, és a szintén a közelben lévő Szentgyörgyvárit is. Valamikor állandó lakók is éltek itt.
A Vértesben jónéhány puszta néptelenedett el, az ittenin és a már említett Kőhányáspusztán kívül: Kápolnapuszta, Körtvélyespuszta és Kapberekpuszta. Utóbbi mellett csordogál a Szép Ilonka forrás, sok kirándulót vonzva a környékre. Amikor még viszonylag sokan éltek Kapberekpusztán, a serdülő lányoknak az volt a vasárnapi szokásuk, hogy ünneplő ruhában csoportosan gyülekeztek a forrás mellett és várták a legényeket, akik vagy jöttek vagy nem. És, hogy miért nem jöttek? Nem volt ritka, hogy az uraság vagy a béresgazda, az egyetlen szabad délutánjukon is munkára fogta őket, vagy legalábbis néhányukat. Az a lány, amelyik nem látta meg azt a fiút, akinek tetszeni akart, az egy hétig ismét szomorú volt. Ezeknek a fiataloknak nem sok szabadidejük maradt az erdővel körülzárt apró településeken.
Most kicsit elkalandoztam lélekben és időben, de máris indulunk tovább.
Vár minket egy völgy, ahol a függőlegesnél is meredekebb sziklák szegélyezik majd ösvényünket és egy olyan keskeny de a tetején csupa virág hegygerinc, amely mind két oldalán hatalmas meredéllyel tekint le a szomszédos völgyekbe. Csak a jól tájékozódók boldogulnak a Vértesben, hiszen a felaprózódott domborzat megannyi apró de meredek falú völgyel tagolja a vidéket. Itt-ott meg hirtelen fennsíkokra érünk ki, amelyeken kevés a tájékozódást segítő pont a turistáknak. Egy nagyvárosi ember bizony vadonban érezheti magát errefelé, legalábbis, amíg ki nem ismeri. Az egész Vértes szinte olyan, mint egy nagy-nagy zeg-zugós park – tele – tele szép öreg fákkal.
Kertész Z István/kép: I. E.
