Nem sok maradt a Földből: csupán néhány kolónia található elszórtan. A Felderítőkben Graysont, valamint a flotta személyzetéből összerakott különítményt és a száműzött katonákat szépen magukra hagyták a Fomalhaut zord, jeges rendszerében; elpusztítottak egy idegen űrhajót és szövetségre léptek a megmaradt kínai-orosz ellenségeikkel.
Most pedig Graysonnal együtt kell működnie a sinoruszokkal egy misszióban, amelynek célja, hogy az ellenőrzött transzferponton keresztül átjutva, egy kis álcázott űrhajóval ellátmányt szerezzenek maguknak.
De még mielőtt ide jutnánk, a Tengerészek nyitánya a Nemzetközösség és a Kína-Oroszország alkotta nemzetállam együttesen indított támadás a nyurgák ellen, ám ez a szál hirtelen és kissé érthetetlenül ér véget. De kanyarodjunk vissza Graysonékhoz: a kilátások – nem meglepő módon – nem optimisták: az idegenek bevették a Marsot, és úgy tűnik, kacsintgatnak a Föld felé. Nehezítő körülmény, hogy a flotta nem mutat együttműködési hajlandóságot a visszatérő Grayson és csapata felé.
A történet a Tengerészekben sem ül le, szerencsére. Kloos jól mozgatja a szálakat, és a szereplőkkel továbbra is tudunk azonosulni; és találkozhatunk korábbi karakterekkel is, akiket gond nélkül illeszt be, illetve vissza a cselekményszálba. Kiváló érzékkel ragadja meg a katonaságot mint élet- és létformát: az arra jellemző eseménytelenség egyhangúságát és egyeduralkodását a velőt rázó terror és félelem pillanatai szakítják meg.
A regény fénylő csillagként ragyog a „katonai sci-fi” univerzumában, feltéve a pontot a Frontvonalak sorozat eddigi részeire. A cselekmény egy-két illogikus részlete nem túlságosan zavaró, így a Tengerészek – az eddigi kiemeltek mellett – a jól használt katonai zsargonnal, valamint a katonaságról meglévő háttértudással élvezhető és hiteles alkotássá válik.
