Kertész Z István
Özvegy Tót Józsefné
Özvegy Tót Józsefné soha egy kilométert nem gyalogolt, főleg turistaúton nem, mégis, amikor a gyári sportegyesület természetbarát szakosztálya az ünnepségen átadta neki a kiváló természetjáró elismerést, senki nem hördült fel. Még Antal Mihály se, pedig ő igazán csodálkozott, hogy miért nem látja soha a közös kirándulásokon. Nem is láthatta, mert özvegy Tót Józsefnének szinte minden porcikája fájt, de a visszeres lábaival bajlódott a leginkább. Csak így egyszerűen, há nélküli Tót Józsefné volt és persze az özvegy jelzőt is állandóan használta, sőt mi több, a gyári elszámolási másolatokon is örökké feltüntette. A mindenki Özvegytótjózsefnéja meglehetősen szigorú arcú és pedáns volt. Amikor Mihálynak néha be kellett mennie az elszámolások végett, akkor szinte rettegett ettől a külsőtől és tartott tőle, hogy valami miatt, majd szól neki. – Kérem ezt vagy azt elrontotta, rossz rubrikában, oszlopban tűntette fel. Pedig eme pedánssága és a számokhoz és előírásokhoz való könyörtelen ragaszkodása volt az igazi oka annak, hogy noha egy kilométernyit se gyalogolt, mégis magas turista elismerést kapott. Mert azt még Mihály is tapasztalta, hogyha háromnapos kirándulásra felmentek a gyár által üzemeltetett menedékházba, akkor, ha szerényen is, de minden megvolt és minden szükségesre jutott pénz is. …És ezt csak a megbízott szakosztályi gazdasági felelős, Tótné volt képes kikalkulálni. Mert amikor Mikulás-túrára sok csoki kellett, vagy amikor a tavaszi esőzések miatt eláztak az ágyneműk, ő teremtette meg a dologi kiadások anyagi alapját. Harminc éves tevékenységét ismerték el az átadott kitüntetéssel. 1956-tól 86-ig, nyugdíjba vonulásáig látta el ezt a nemes és sokak által nem is eléggé megbecsült társadalmi munkát a sportkörben. Már majdnem hetven éves volt, amikor elment nyugdíjba, mert a gyárvezetés se akarta elengedni az igen megbízható munkaerőt, meg gondolták a teljesen egyedül élő asszonynak is úgy jó, ha addig bejár, ameddig csak bír. Már ötvenhatban is özvegyasszonyként került a gyárba, az élethelyzete egyébként is összeforrott a nevével. Állandóan, még nyáron is, a dereka köré csavart pulóverben, fáslizott lábbal ült az irodában és sokszor, a huzat miatt, még kendőt is kötött a fejére. Egy olyan személyiség benyomását keltette, aki csak azért van, hogy lekönyvelje, és kiadja az anyagot és továbbítsa a bérelszámolók felé az elvégzett munkát. Ha valaki rosszul töltötte ki a munkalapját, soha nem engedte meg, hogy ott az íróasztala sarkán újból kitöltse, hanem elküldte a munkahelyére, akár a kétszáz méteres nagy csarnok másik végébe is, hogy ott lásson hozzá ismét. Ilyenkor mindig hozzátette. –Ha én most megengedném magának, hogy itt az asztalom sarkán gubbasszon, akkor soha nem tanulná meg, miként kell ezt helyesen kitölteni. Nem kiabált, nem okoskodott, csak megkövetelte a formaságokat és az egyértelmű adatokat.
Mihály is ezért érezte úgy, nincs is személyisége a kartársnőnek, mintha egy gép lenne és lehet, hogy még otthon is a számok bűvöletében él. A nagy üzemcsarnokban, de talán még a gyár többi részében sem tudták elképzelni, hogy Tótné hazamegy és főz magának, utána meg mondjuk elmegy moziba. Nem, Tótné maga volt a változatlanság, az örökkévalóság, aki az utóbbi három évtizedben szinte semmit sem változott. Kimért természetével még a közvetlen munkatársnőitől is egy láthatatlan paraván választotta el és mintha csak a munkának élne. …De milyen volt az a feladat, amely napról – napra, évről – évre ugyanaz volt és legfeljebb csak a számok változtak. De ezeket a számokat ő nagyon jól megjegyezte, és magában mindig is drukkolt a jobb eredményekért, mintha övé lenne az egész kóceráj, noha fix volt a fizetése. Talán a sportkör is ezt látta benne, amikor ötvenhat tavaszán felkérte gazdasági felelősének. Később jöttek – mentek az emberek, Tótné maradt, vele minden sport- és szakszervezeti vezető elégedett volt. Azzal meg nem foglalkoztak, hogy milyen életet él a gyárkapun kívül, hiszen neki rendészeti engedélye volt arra, hogy akár egész éjjel bent maradhasson és számfejtse a sportköri pénzeket. Kiadás, bevétel, kiadás, bevétel és ez így ment sok éven át. Aztán a nyugdíjas búcsúztatón hatalmas virágheggyel halmozták el. A gyár vezetése és az egész sportkör is részvett rajta, sőt a nagy üzemcsarnok dolgozói is érezték, hogy valami ezzel a nappal végleg elmúlik, csak azt nem tudták mi.
Mihály is ott téblábolt az ünneplők között, ez szinte automatikus volt, hiszen az ő munkalapjait is Tótné számoltatta el. De csak ennyit gondolt magában, elmegy az özvegytótjózsefnénk. És képtelen volt úgy befejezni ezt, hogy majd jön helyette másik. Azt nem tudta, hogy miért, csak érezte, hogy ez a magát pulóverekbe, pokrócokba csavaró idős asszony valamit elvisz az ő életéből is visszavonhatatlanul, de nem tudta megfogalmazni, mit. Akkor még se ő sem a népes munkás és alkalmazotti sereg nem, mert ahhoz jósnak kellett volna mindannyiuknak lenniük. Mert arra többen is gondoltak, hogy a természetjáróknak most nem lesz, aki kigründolja majd a pénzt, mert addigra már amúgy is erősen megcsappant a gyári szakosztály létszáma. Az egykori vezetők, akik valamikor együtt kirándultak a munkásemberekkel, már esetleg máshová mentek dolgozni, vagy nyugdíjasan, betegen élték mindennapjaikat. Akik meg később jöttek a gyárba, többnyire csak a potya, buszos kirándulásokra jártak. Az utolsó évtizedben a menedékházat is inkább mások vették ki, a gyáriak közül talán Mihály ragaszkodott leginkább a fent tölthető hétvégékhez. Tavaly már csak a nyugdíjasként visszajáró Mokos bácsi meg egy család ment fel arra a hétre, amelyik a gyár dolgozóinak volt fenntartva. Mihály is felment, de ugye a család az egy egység, így csupán az öreg maradt, akivel ott hosszabban is beszélgetni lehetett. Jaj de milyenek is voltak ezek a diskurzusok. Az, hogy egyoldalú, még nem is eléggé jó kifejezés rá, inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy Mihálynak egyre nagyobb kínlódás volt az öreg dumáját végighallgatni. Reggel jó korán felkelt, hogy a hajnali madárdalos erdőben egy nagy sétát tegyen. Itt is magányos, odahaza is egyedül él – gondolta magában. Azonban alig ért vissza, Mokos máris ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta, mintha nem is lett volna közben egy éjszaka. A család meg élte a maga vakációját, őket az öregember nemigen merte a dumájával traktálni.
Mihálynak a kórus volt a másik kedvtelése, egy férfi énekkarba járt a belvárosba, csak úgy hobbyból persze, mert az amatőr társulat sosem lépett fel pénzért. Csakhogy az idő múlásával Mihály hangja egyre inkább mutálódott és később már csak éppen, hogy megtűrték a hátsó sorban. Veronika, a kórus vezénylője állandóan mondogatta. – Mihály magának nem megy ez, próbálja meg így, meg így!
…És Mihály akárhogy kínlódott, egyre kevésbé jelentett neki örömet a kórus, pedig valaha de jó volt itt kiénekelni a lelkét. Még akkor is, ha itt nem azt dalolták, amiket ő a legjobban szeretett volna. Mégis volt körülötte társaság és nem problémáztak azon, hogy ő csak egy melós. Aztán ez is elmúlt, nem a Veronika küldte el a Mihályt, annak ellenére sem, hogy utóbb már csupán asszisztált az egész összejövetelhez, mintsem énekelt volna. Székeket rakosgatott, a függönyöket igazította, az ablaknyitások is lassan őrá maradtak. A próbáló termet azonban felmondta a kerületi tanácsból átalakult önkormányzat. A népművelők azt szajkózták, hogy néhány emberért nem érdemes azt fenntartani, inkább kiadják egy vállalkozásnak, az majd jó sokat fizet érte. Az új helyiségük már sokkal kisebb volt és Mihály érezte, hogy elfogy körülötte a levegő. Itt már nem volt, sem ablak, sem függöny és még szék is alig akadt, így nem maradt még háttér elfoglaltsága sem. Igazából saját maga jött rá, hogy felesleges és szép csendben közölte Veronikával, hogy nem jön többet. Az meg csak annyit mondott – Jó. Se egy biztatás, se egy köszönöm, hogy eddig velünk volt. De ezek a dolgok már a kilencvenes évek közepén történtek, amikor a magánosítás, szinte a tetőfokára hágott. A menedékház is gazdátlan lett. A gyárban előbb létszámcsökkentést hajtottak végre, majd végül mindenkit elküldtek és csak egy kis kft maradt néhány embernek munkát adva. Ilyen körülmények között a sportkör is elhalni látszott, és a maradék néhány természetjáró sem tudta összetartani a szakosztályt. Özvegy Tót Józsefné sem segíthetett, rég elment nyugdíjba, bár egyesek azt mondták, ha még itt lenne, biztosan tudna javasolni valamit, ami megmentené a helyzetet.
Mihálynak előbb a természetjárókör esett ki az életéből, majd a munkahelye szűnt meg, míg a kórusban „csupán” ellehetetlenült a helyzete. Valahogy minden elmúlt, ami valamikor kitöltötte az életét. Nagy nehezen a munkaközvetítő talált a számára egy szerszámkészítő kisiparos műhelyében állást. …De Mihály igen elcsodálkozott, amikor számára már az első néhány napban kiderült, hogy itt a több éve együttdolgozó emberek sem ismerik egymást, alig beszélgetnek, és ha mégis, akkor csak semleges dolgokról, nehogy valamiért a főnők rossz szemmel nézzen rájuk.
Ekkor fordult meg a Mihály fejében először, hogy megkeresi özvegy Tót Józsefnét. Nagyon nehezen, sok utánajárással is csak az egykori szakszervezeti bizalmit sikerült megtalálnia. Ő mondta meg, hogy hol is lakik Tótné, de figyelmeztette, hogy valószínűleg nagyon beteg már.
Tipikus körfolyosós pesti bérház, ahol mindenki tudja, mi történik a szomszédos lakásokban. A második emeleten egy udvari egyszobás lakás volt a megadott címen. Mihály nehezen szánta el magát a csengetésre. Hússzor végiggondolta már mit is mond hajdani munkatársnőjének. A csengő megszólalt, most már elfutni sem lehetne. Hosszas csoszogás, majd résnyire nyílik az ajtó, mintha gazdája csak éppen ennyire lenne kíváncsi a külvilágra. Mihálynak szerencséje volt, a mindig precíz Tótné, idős korában is rendet tartott az emlékei között, hamar megismerte a jövevényt és hellyel kínálta. Egészen meglepődött, sőt mi több, félreérthetetlenül látszott az arcán a meghatottság. Mihály hamar elmondta miért is jött. – A menedékházzal nem lehetne újból valamit kezdeni? Igazából most kié?
– Jaj kedves Mihály, ugye szólíthatom így. Már tavaly lelopták az alumínium tetőt és beáztak a gerendafalak, a Mokos bácsi járt fenn és mondta el nekem a rossz hírt. Mihálynak egy pillanatra igen elakadt a lélegzete, csak nem megint a Mokossal kéne összeállni menedékház ügyében? De aztán Tótné úgy folytatta, hogy az is már nagyon beteg, fel se tudna ismét menni. – Talán maga Mihály megnézhetné a mi házunkat odafönt. És ez a többes szám első személy némi reménysugárt csalt Mihály lelkébe. Még amikor a gyár és a sportkör fénykora volt, majd minden szombat este dugig telt a ház, mind a 20 ágyat elfoglalták. Igaz csak emeletes vaságyak voltak és a már akkor is gyakori feltörések miatt az összes ablakon rács. Mégis ez volt a turistabirodalom, és akkor ez jelentette a kikapcsolódást, a szabadságot. Mert körös-körül: akkor és most is, pompás vulkánikus hegyek és csodaszép bükkös erdők, amelyekben napi járóföldre lehet barangolni anélkül, hogy bárki emberfiával találkoznának. Húsz pokróc, megannyi fejvánkos, kezdődött a leltár, amit minden félévben ellenőriztek. A húsz férőhelyből 18 volt az egy légtérben, míg kettő külön kis szobácskában. A vezetők mindig ott aludhattak, Mihálynak sose volt oda protekciója. Ma, akinek jól megy, egymagának van olyan nyaralója, ami értékesebb ennél a menedékháznál, de nem drágább, mert akkor ott – még ha munkahelyi is – de közösség formálódott a falai között. Mihály megfogadta, hogy utána jár a házdolognak és elköszönt Tótnétől.
Keserves kép fogadta, amikor elért a házhoz, inkább úgy fogalmazhatnánk annak romjaihoz. Úgy tűnt nincs már mit rendbe hozni és a közeli erdészeten még azt is elmondták, hogy már rég lejárt a működési engedélye és az időközben megalakult nemzeti park nem is adná meg újra. Mihály most értette meg igazán, hogy lehet valaki kiváló természetjáró úgy, hogy egész életében nem gyalogolt egy kilométernyit sem. Pedig a menedékház nem egy, hanem hat kilométerre van a legközelebbi lakott helytől. Mégis Tót néni volt a lelke, azaz nélküle már a régebbi időkben sem lett volna rá pénz. Mert itt aztán nem volt luxus és a gyárvezetés régen nem kaptatott ide fel, de Tót Józsefné mindig megtalálta azt a lehetőséget, amellyel pénzt fordíthattak a házra, harminc éven át.
Mihály éppen otthon volt, amikor csengettek. Egy jóvágású öltönyös férfi és egy szintén jólöltözött fiatal nő állt az ajtóban. Valami ügyvédi irodából jöttek és bemutatkozás után csak azt mondták, hogy egy csomagot most nekik át kell adniuk és kérik, írja alá. Mihály betessékelte őket a nagyszobába, de azok csak udvariasan megálltak az asztalnál és oda helyezték fel a magukkal hozott pakkot.
A gyári természetjáró-szakosztály naplói voltak benne: 1956-tól 1986-ig. Sok-sok képpel, feljegyzéssel. Ismerős arcok és a háttérben a menedékház: télen, nyáron nappal és éjszaka, minden látószögből. A MENEDÉKHÁZ.
A kísérőlapon VÉGRENDELET – Én özvegy Tót Józsefné Antal Mihályt kérem fel a gyári természetjáró-szakosztály tárgyi emlékeinek végleges megőrzésére.
Majd még egy pénztárkönyv került elő, amelyben a gyári sportkör természetjáró-szakosztályának elszámolása szerepelt. Mihály először nehezen igazodott ki benne, de aztán az ügyvédi iroda munkatársai megmutatták a záró sort, amely szerint a sportkört már felszámolták, de a természetjáró szakosztály még él – legalábbis papíron, mert annak beszüntetését Tótné nem írta alá és a menedékház is annak tulajdonában van, itt az eredeti 1958-as bejegyzés.
Mihály csodálkozó tekintetére az ügyvédek átadták a névjegyüket és csak annyit mondtak. – Mi segítünk, természetesen társadalmi munkában.
_______________
