Az idei évadban a Radnóti Színház elmozdul, kilép a komfortzónájából, s új kihívások elé néz. 6 játszóhelyen találkozhat velünk a közönség.
A társulat tagjait is próbáltuk kimozdítani a komfortzónájukból, ezért olyan kérdéseket tettünk fel nekik, amelyek személyes területeket érintenek. Idén a havi műsorok hátoldalán és itt a blogon az ő válaszaikat olvashatják, ebben a hónapban László Zsoltét, amely témájában kapcsolódik A művésznő és rajongói című legújabb bemutatónkhoz is.
„Életem egy meghatározó szakaszát folytonos hatalmi visszaélések mindennapjaiban éltem le. Tagja voltam 11 hónapig a Magyar Néphadsereg ‘társulatatának’, ami azzal járt, hogy – előfelvételisként – a tápláléklánc legalján tartózkodtam. Számtalan méltatlan és megalázó helyzetet kellett a társaimmal megélnünk. De ami a leginkább beleégett a lelkembe, az az volt, amikor Bertók Lali barátommal eltávozásra jelentkeztünk a feljebbvalónknál, valami főhadnagynál. Kopogtunk, bebocsátást nyertünk, vigyázzba vágtuk magunkat, ahogy az alakilag szabályozva volt, előadtuk, mit szeretnénk, majd az ember ránk se nézett, nagyjából fél óráig tudomásul se vett minket. Mi ott álltunk vigyázzban, ő újságot olvasott, az orrát piszkálta, szívogatta a fogát, mintha mi NEM IS LÉTEZNÉNK. Megsemmisítő volt. Persze, megvárta, hogy lekéssük a vonatot. Aztán, nagy kegyesen, megadta az engedélyt, de akkor már minek…
Ezekért és a hasonlókért cserébe úgy döntöttem (persze már rendkívül szégyellem), hogy lopni fogok. Kb. 8 hónapon keresztül kitartóan és szenvedélyesen loptam. Úgy éreztem, ez jár nekem! Az elvesztegetett 1 évemért.
De csak KÖNYVET.”
László Zsolt
Fotó: Dobos Tamás
