2018. november 25.-én Abu-Dhabiban utoljára alszanak majd ki a piros lámpák Fernando Alonso számára a Forma-1-ben, egy majd két évtizeden át tartó kaland végén.
Már tudjuk, hogy egy korszak vezéralakja nem lesz ott többé a dobogó legtetején, de még a pódium is elérhetetlen cél marad számára. Mindössze egy halk, mosollyal teli könnyes búcsú lesz az egykori nagy szerelemtől, amely az utolsó időkben már igen sokszor megcsalta Fernandót. Nem ezt érdemli, mind tudjuk, de nem mindig adatik meg a szép befejezés, utoljára még egy nagy csattanóval. Az már rögtön F1-es karrierje elején megvolt az oviedóinak.
Még 2001-ben egy Minardival jelent meg a Forma-1 színes színpadán, egy, még privát csapatokkal tarkított mezőnyben. A faenzai kiscsapat volt a sereghajtó (mint mindig), de a kis spanyolról már akkoriban tudták a bennfentesek, hogy nem akárki ez a gyerek. Tényleg gyerek, mert még csak a 19-et töltötte be egy olyan érában, amelyben nagyon kevés tinédzserrel eshetett meg, hogy ilyen korán ott találja magát a leges legnagyobbak között. Egy bizonyos Michael Schumacher ekkor már javában írta a Forma-1 aranyoldalait, és „a gyerek” még egy pályán versenyezhetett Mika Hakkinennel és Jean Alesivel is. Az ezredforduló után – ahogy most is – épp egy generációváltás zajlott a már megérkezett Jenson Buttonnal, Nick Heidfelddel és – hogy csak a legtehetségesebbeket említsük – az Alonsoval egy évfolyamú Juan Pablo Montoyával és Kimi Raikkönennel. Fernandónak a korábbi honfitárs pilóta, Adrian Campos és a híres csapatvezető, Flavio Briatore voltak a felfedezői, utóbbi a debütáló minardis év után máris a Benettonból Renault-vá alakuló csapatához irányította a srácot. Először csak tartaléknak, hadd tapasztalja csak meg, milyen is egy igazán nagy istálló légköre. 2002-őt írtunk, amikor a Williams akkori tesztversenyzőjével, Marc Genével tartottunk a Hungaroringre, aki szinte extázisban beszélt a kis Alonsóról, aki a Nissan Világszériában óriási benyomást tett rá. „Zseni ez a srác, akiből fogadni mernék, hogy világbajnok lesz egy napon” – mondta korábbi ellenfeléről. Így történt.
Schumacher mellé két ifjú titán is eszeveszett gyorsasággal nőtt fel, (úgy nézett ki) ők ketten lesznek majd a következő évtizedek legádázabb csatákat vívó bajnokesélyesei. A szőke finn, Kimi Raikkönen és a forróvérű spanyol, Fernando Alonso, aki hazája első igazi F1-es sztárjaként kirobbantotta az „Alonsomániát”. 2005 róluk szólt. Nem a Renault bizonyult a leggyorsabb autónak a pályán, de a spanyol fiú következetes versenyzéssel, hét győzelmet szerezve bajnok lett. Az akkori legfiatalabb bajnok. Majd a következő szezonban óriási küzdelemben újra megcsinálta a bravúrt a Ferrarival egy gyenge idény után feltörő Michael Schumacher ellenében. Megtörtént a valódi trónfosztás, a német legenda érezte, hogy ideje szögre akasztania sisakját. (Még ha aztán később egy hattyúdalra vissza is tért a Mercedesszel.)
Ha arra kellene választ adni, hogy melyik is volt az elmúlt 18 év során az igazi Alonso, (lehet nosztalgiából) egyértelműen a Renault-s korszakbeli énjére voksolnék. Akkoriban a srácok még nem konstruktőrök által kitenyésztett versenyzők voltak, nem is előre betanított papagájok, hanem hús-vér emberek. Az ifjú Kimi szeretett a pohár fenekére nézni, az energiától duzzadó Fernando azzal dicsekedett, hogy a versenyek előtt szex-szel pörgeti fel magát, Montoya hamburgerekkel tömte a hasát, és a csapata által tiltott veszélyes hobbijainak élt. Így volt jó. Így volt emberi. Még voltak igazi barátságok, közös bulik, nagy kártyapartik. Talán ezt az életérzést hiányolja most annyira az időközben meglett emberré váló Alonso, persze egy versenyképes autón túl.
Nem sokszor fordult elő a majd két évtized alatt, hogy alatta dolgozott a legjobb technika. Sőt! Talán mindössze kétszer. A 2007-es év azonban, amelyben Fernando és Lewis Hamilton a véres civakodásukkal az elmúlt húsz év legizgalmasabb idényét hozták össze, örökre felejthetetlen marad. Talán azért is, mert a nagy harcban végül mindketten elbukták a címet. Kiváló autó ide vagy oda, Fernando egója nem bírta ki, hogy a McLaren csapatfőnöke, Ron Dennis bajnoki címei ellenére sem őt, hanem inkább saját nevelésű újoncát nyomja, ráadásul a zűrzavaros, végül a konstruktőri pontok elvételével járó kémbotrány-história sem segítette elő egy nyugodt légkör kialakulását Wokingban. Alonso (egyetlen idény után!) inkább visszatért az egyébként süllyedő Renault-hoz és a meleg fészket biztosító mentorához, Briatoréhez. Talán a pályafutása második – küzdelmes – részében épp ez a lépése bosszulta meg magát…
Ahogy minden nagy bajnok körül, természetes, hogy Fernando körül is voltak zűrök. Az elvárásai, a csapataira gyakorolt nyomása, a szókimondása nem tették a legkezelhetőbb figurává. Sokszor bizonyult rémálomnak a csapattársi státusz mellette, amiről sokat tudna beszélni a 2004 vége felé a tabellán a spanyolnál jobban álló, ezért még szezon közben elbocsátott Jarno Trulli, de Giancarlo Fisichella és Felipe Massa is. És ha már a zűrös ügyeknél tartunk, ki ne emlékezne arra a 2008-as szingapúri botrányra, amikor Flavio Briatore és Pat Symonds mérnökigazgató falnak küldték az ifjú Nelson Piquet-t, hogy a spanyol egy borzasztó gyenge idényben a biztonsági autó bejövetele után az élre kerülhessen. Volt ilyen. A búcsúhoz közeledve mégis sokkal inkább Alonso zsenije jut az ember eszébe, például az öt Ferrarinál eltöltött idénye (2010-2014), amikor a győzelemre már nem igazán esélyes piros autókat csupán „az Alonso-faktor” vezethette tizenegyszer sikerre. (Akkoriban egyetlen csapattársnak sem sikerült a győzelem!) Fernando két alkalommal is csupán a végső hajrában maradt le a bajnoki címről. Nehéz eldönteni, hogy a 2010-es a fájóbb vereség, amikor Sebastian Vettel előtt 15 pontos előnnyel állva a tabellán érkezett meg Abu Dhabiba, de egy óriási stratégiai hiba következtében bukta el a harmadik címet, vagy 2012-es, amikor az is csoda, hogy egy gyenge Ferrarival a végsőkig életben tudta tartani a tifosi reményeit… Csalódások ide vagy oda, Alonso rengeteg szép oldalt írt a Forma-1 történelemkönyvébe. Elég csak a 2005-ös imolai verseny hajrájára gondolni, amikor a rohamtempóban felzárkózó Michael Schumacherrel vívott óriási csatában magabiztosan védte meg az első helyét, de a neve mellett ott van a 2010-ben már Ferrari színekben (is) elért hőn áhított monzai győzelem, vagy épp a 2012-es Valenciai Nagydíj, ahol a városi pályán a 11. helyről indulva fantasztikus versenyzést bemutatva végül elsőként szelte át a célvonalat a hazai közönség előtt. Őrjöngött a lelátó. Ahogy Spanyolországban, úgy a világ minden táján hatalmas rajongótábora drukkol érte. Még a nehéz időkben is.
Le merem írni, hogy Fernando Alonso az idei Ferrarival bajnok lett volna, de a spanyol 2015-től a McLarent választotta. Híresen rossz döntéseket tudott hozni. Még ha az is igaz, hogy Luca di Montezemolo elnök leváltása után a kémia már nem működött a maranellóiakkal. Az, hogy a McLaren-Hondás álomból rémálom lett, ahogy ez az idei McLaren-Renault-val sem alakult másképp, senki nem gondolta előre. A négy év alatt négy darab ötödik hely volt a legjobb eredménye, így fordulhat elő, hogy a kétszeres bajnok a 2014-es júliusi Magyar Nagydíj óta nem állt dobogón! Érdekes, hogy az időközben megérett, Indy 500-as és Le Mans-i 24 órás versenyen vigasztalódó spanyolnak a wokingi csapat adta pályafutása legjobb és legrosszabb autóját is. Ahogy az is, hogy a mezőny talán legösszetettebb és legerősebb versenyzője az évek alatt sem a Mercedesnek, sem a Red Bullnak, sem a Ferrarinak nem kellett többé. Talán, ha Lewis Hamilton és Sebastian Vettel nem érkezik meg olyan hamar a Forma-1-be, minden másképp alakul. Ők szerencsésebbek voltak, erőteljes támogatottságot élveztek, és tegyük hozzá, talán jobb természettel is bírnak…
A sokat megélt és változott, versenyszellemét és lelkesedését a végletekig megőrző Alonsót mindez azonban már nem érdekli. Tudja, hogy mire képes, és hogy Forma-1-es és Le Mans bajnokként előtte van még számos meghódítandó terület, boldogság, adrenalin és siker, amit ez a régi, gyerekkori szerelem többé már nem adhat meg neki. Azért ki tudja, egyszer talán még visszanéz… Viszlát Bajnok!
Farkas Lívia
Fotónkon Alonsó egy ifjú szurkolóval
