Horváth Charlie: „65 éves koromra értem el azt, hogy felépítettem egy házat a Katikámnak, meg a családnak, egy olyan helyen, ahol azt mondják, hogy jaj de szép helyen laksz.
Egy olyan házat csináltunk, ahol Katika is külön lakott, én is, és Ákoska a fiunk is, de át tudtunk járni egymáshoz – ez így alakult ki. Ők megszokták azt, hogy én soha nem vagyok otthon, mert állandóan dolgozom. Amikor 80-ban kimentem külföldre dolgozni, 2 éves volt Ákos. Tulajdonképpen nélkülem nőtt fel.
Katikám amikor beteg lett, rajtunk kívül csak Somló Tamásnak engedte, hogy meglátogassa. Ragaszkodott hozzánk, nem akarta hogy bárki is segítsen. Nagyon nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert nagyon szerettük egymást. 45 évet éltünk együtt.
Katika iparművész volt. A vége felé már gobelines pulóvereket készített, de egyébként keramikus volt. A kerámiát abba kellett hagynia a por és a különböző allergia dolgok miatt. Egy igazi művészlélek volt. Tulajdonképpen, így visszagondolva, feláldozta az életét miattunk.
Amikor ez az egész betegség kezdődött, akkor azt mondta nekem Tamás, (Somló Tamás) Te figyelj, én elmegyek egy orvoshoz, és most már neked is el kellene menni. Akkor még azt mondtam, hogy nem megyek. Most már minden évben egyszer, egy teljes kivizsgálásra elmegyek, és ezt mindenkinek ajánlom.”
