Már szeptember havát tapossuk, mondogatta magában Sándor, ahogy ezen a vasárnap is a budai hegyvidék általa százszor bebarangolt ösvényeit járta.
– Nem alakul jól a hadi helyzet, megint hátrálunk, nem lesz ennek jó vége – mormolta megint csak magában. Bár a következô kanyarulatnál szép kilátás kínálkozott, csak hergelte magát tovább. – A magyarságnak most már tényleg össze kéne fogni, hiszen alig vannak zsidók és egyébként sincs sok beleszólásuk a dolgokba. De akkor hogyhogy ilyen vészesen rosszul mennek a dolgok? Nem baj, fogom én még a visszahódított erdélyi bérceken a bakancsaimat koptatni! Nem lesz örökké budai barangolás. Megnyerjük a háborút és meg sem állok a Nagy-Pietroszig, az egyszer hétszentség. Nem érdekel, mit mondanak a többiek az üzemben – morfondírozott tovább Sándor.
Szemerédy Sándor bár nagydarab, kifejezetten sportos testalkatú huszonöt éves fiatalember volt, minőségellenőrként dolgozott az egyik fontos hadiüzemben, mentességet élvezett a tényleges katonai szolgálat alól. A vasárnapjait, ha nem kellett munkába mennie, a budai hegyek bebarangolásával töltötte. Ment ő korábban messzebbre is, de az utóbbi idők közlekedési költségei és az igen nehézkes menetrend meggátolta ebben. Az édesanyja, aki a Lujza utcában házmesterkedett, kérte, hogy egyedül ne merészkedjen messzire, kifejezetten aggódott nagyra nőtt fiacskájáért. Mert egy mama mindig aggódik, már csak ilyenek az anyák, ahogy ő mondaná, magyar anyák. Sándor sosem bírt beilleszkedni a közösségekbe, a munkahely az más volt, az természetes, hogy ott dirigálnak neki, főnökei vannak, de mondjuk egy baráti kör, vagy pláne egy turistaszakosztály az már nagy alkalmazkodási terhet jelentett a számára. Próbálkozott, hogyne próbált volna beilleszkedni egy-egy turistacsapatba, de valahogy nem sikerült, pedig csak olyan egyleteket keresett fel, ahol az alapszabály biztosította, hogy kétes származású egyénekkel ne, csak magyar és ha lehet, római katolikus vallásúakkal találkozzon. Mégse ment a beilleszkedés: hol túl lassan vánszorogtak, hol meg csupa öregember jött össze. Legalábbis Sándor így látta, mert azt észre sem vette, hogy a szigorúan, családi kötelékben menetelő hajadonok sokat pislogtak feléje, hát hogyne tették volna, amikor Sándor termetes, ám mégis izmos alakja – szó szerint – egy fejjel kimagaslott a túracsapatból. Sándor csak arra emlékezett folyton-folyvást, hogy a kis Jancsó Éva, aki nagykereskedő apjával otthon a házuk második emeletén lakott, hogy lenézte őt kisfiú korában. Pedig az anyja, és ameddig élt, az apja is, taníttatta és mindig tisztán, rendesen járatták iskolába. Később felső-iskolába is került, mégsem állt vele soha szóba. Amikor második elemis korában elrugdalta az Évike labdáját, a Jancsó papa azt mondta az anyjának, ha ez még egyszer előfordul, nem lesznek többé ott házmesterek az biztos. Hogy fogadkoztak akkor Sándor szülei, hogy ez nem ismétlődhet meg. De nem volt jobb a Lukácsék lánya sem, az is mindig fennhéjázott, hogy nekik ez is, meg az is van, míg Sándor semmit nem tudott felmutatni, amit a Lukács lány akár egy röpke pillantásra is érdemesnek tartott volna. Persze a Lukácséknak fűszerkereskedésük volt vagy három utcával arrébb, úgy könnyű nekik, mondta mindig a mamája.
Amikor a Sándor papája, Szemerédy Ernő meghalt, megváltozott minden és a mama csak arra koncentrált, hogy a fia tanulhasson, úri ember legyen belőle, és egyszer majd nekik is olyan lakás jusson, mint a Jancsóéknak, talán ez volt a legnagyobb álma.
– Fiam, szólt Szemerédyné – azt akarom, hogy most már legyél elég nagyfiú ahhoz, hogy senkivel ne vessz össze a házban, nekünk csak az a fontos, hogy te jól tanuljál, és ha társaságra vágysz, menj el olyan körbe, ahol szívesen látnak és megbízható, igazi magyar emberek vannak. Látod, milyen a mi két úri családunk, hogy lenéznek minket? Pedig te sokkal többre vihetnéd, mint ők, csak legyen hozzá eszed.
Ezen intelmekkel látta el fiát a szomorú esemény után, és ketten éldegéltek tovább a szűkre méretezett házmesteri lakásban. Közben a Jancsó és a Lukács lány is egyre cseperedett és bár nem dobáltak már le labdát és papír csecsebecsét az emeleti gangokról, Sándort idegesítette a mindinkább formálódó bakfisok lesajnáló mosolya. Arra határozottan emlékszik, hogy előbb a fiatalabb, a Jancsó lány jelent meg a lovagjával, míg a Lukácsék leányzója több, besorolhatatlan státusú fiú oldalán is feltűnt. Azonban mind ritkábban lehetett őket a házban látni, úgy hírlett az Évának modern garzonlakást vettek a szülei valahol Budán.
Aztán elmentek a zsidó családok nagy sírás-rívás közepette, emlékszik, mennyire örült, amikor Jancsónét látta fent, a második emeleti gangon, ahogy sopánkodva kérte, hogy a porcelánjaikat őrizzék meg neki és a csillárjaikra különösen vigyázzanak a szomszédok. Az öreg Jancsó meg csak csitítgatta az asszonyát, hogy most sokkal fontosabb dolgok is vannak. Ő akkor járt először a Jancsóék lakásában és bizony még úgy kirámolva is tetszetős és igen tágas kvártélynak mutatkozott.
A Lukácsék csendesebben és gyorsabban távoztak, azaz vitték őket. A körzetvezető biztatta Sándor anyját, hogyha összeköltöznének, akkor ő megigényelhetné valamelyik lakást. Aztán valahogy mégsem történt semmi, mert özvegy Szemerédy Ernőnét ekkorra már csak a fia jövője érdekelte.
Hirtelen jött az eső ezen a vasárnapon és többen is rohantak a kis menedékhely felé, pedig ez idő tájt már nagyon kevesek járták az erdőket és a legközelebbi pilisi hegyekbe is alig jutottak el néhányan. Mintha a hegyek összes turistája mind éppen erre kirándult volna, annyian zsúfolódtak össze egy fél óra alatt. Sándor még idejében érkezett, jutott neki megfelelő hely bent, amely kiváló menedék volt a zuhogó eső elől. Akik később jöttek, már félig megáztak az eresz alól be-becsapó záportól és akaratlanul is testükkel védték a beljebb állókat. Sándor sosem szerette az esernyőt, az szerinte olyan férfiatlan, de még az esőkabáttól is ódzkodott, noha az anyja átalakíttatott egyet direkt az ő behemót méretére. Mindenesetre a kényszerű áldogállásban volt ideje elgondolkodni
Az egész túrázásban azt szerette a legjobban, hogy amikor hazaért – rendszerint késő este, mert ki kell használni, míg egyáltalán lehet menni – az édesanyja mindig úgy megörült neki, olyan ragyogó arccal nézett fel rá.
Majd a háború után meg kell nősülnöd fiam, mindig ezzel folytatta, amikor Sándor mérhetetlen étvágyát némileg csillapította a fazéknyi ételből. De ez is hol van már, amikor mindent jegyre adnak és az ő igényei is annyit érnek mint egy feleakkora emberé. Persze kedveskedett a mamának, dehogy árulná el, ha a német és a magyar csapatok visszafoglalják a keleti végeket, akkor elsőként azokat járja majd be és a nősülés, no meg a család az ráér, mert kiszámolta, ha idetartozik egész Erdély és a Felvidék is, akkor éppen negyven év kétezer vasárnapja kell arra, hogy alaposabban megismerhesse ezeket. Persze a távoli helyekre összevon majd több vasárnapot egyszerre, legalábbis így számolt, kalkulált Sándor, aztán nyugovóra tért. Nem lett jó a kedve, mert egyre aggasztóbb hírek jöttek a frontról. Ezt onnan tudta, hogy a turistaegyesületek se kaptak már beutazási engedélyt Kárpátaljára.
Már alkonyodni kezdett, amikor az eső elállt végre és a menedékhely egyszerre kiürült, mehetnéke támadt az embereknek. Nő vagy leány nem is volt köztük, mintha a háborús helyzet a gyengébb nemet még inkább kirekesztené a természetjárás élvezetéből, vélekedett Sándor. Pedig csak a zsidóknak volt a tilos tábla kitéve a Kevély-nyergi menedékházra, mégis amikor délben ott járt, alig volt rajta meg a gondnokon kívül más az épületben. Még rá is mordult, hogy mit akar. Hát mit akarhat egy turista egy menedékházban? Megpihenni, kinyújtózkodni, inni valamit és elővenni a hazulról hozott elemózsiát. Hát már ez is nagy igény?! Jó, 1944 van, de azért itt korábban még a munkásturisták is tisztességesebben bántak vele, pedig most azt mondják, igazi magyar emberek kezelik a házat.
Óbudára, a Bécsi úti villamosok végállomása felé vette az irányt, úgy számolta, a váratlan kényszerpihenő miatt öreg este lesz, mire hazaérkezik. Sötét volt már a város, mire a végállomáshoz ért. Nagy sokára jött csak egy pislákoló fényű motorkocsi, elsötétítés van érvényben, még csoda, hogy egyáltalán jártak a villamosok. Mindenhová úgy ment el, hogy megnézte az utolsó járatok indulásait, amelyek folyton változtak, egyre korábban kiáltották a zárórákat. Hosszú éjszakai kényszergyaloglások vártak azokra, akik lemaradtak az utolsó kocsikról. Sándor utált az alvó városon át hazasétálni a Lujza utcába, annak ellenére, hogy még sohasem igazoltatták. Valószínűleg már messziről feltűnt deltás, árjás alakja, no meg arra is gondolhattak ilyenkor a közegek, hogy akinek ennyire feltűnő a megjelenése, az biztosan nem mászkálna éjjel az utcán, ha valami nem lenne rendben nála. Persze a zsebében mindig ott lapult a mentességi igazolvány, de azért hallott már olyat is, hogy azt sem fogadták el.
A Margit hídnál át kellett szállni egy másik, szintén egykocsis villamosra, de ezt a típust kedvelte Sándor, mert a hátsó peron kicsit tágasabb volt és nem kellett annyira meggörnyednie, ha az ablakból valamit látni is akart az elsuhanó sötét Budapestből. Maga elé tette hátizsákját. Mindig is szeretett a Duna partján utazni. A nagy folyam számára a felszabadultságot szimbolizálta és imádta, ahogy a levegő átjárja a peront, szinte sosem fázott. Valahol a Batthyány tér közelében egy nagy turistahátizsákot raktak a lába elé és Sándor önkéntelenül is segített beljebb emelni a kocsiba. Még a kezét is nyújtotta a felkapaszkodó fiatal hölgynek és előzékenyen félrehúzta a belső utastérbe nyíló ajtót. Közben azon járt az esze, hogy csak nem egy turistanővel hozta össze a sors, de aztán átgondolta, ennek semmi realitása nincsen. A félig már kinyitott ajtón szűrődött ki annyi fény, hogy Sándor észrevegye, a turistás külső mögött egy szépnek mondható nő rejtőzködött. Egy ilyen ifjú hölgy valószínűleg nem turistáskodhat, amikor már szinte nem is lát lányokat barangolni a hegyek között, azt meg miként lehetne magyarázni, hogy ilyen kései órában térjen haza. Pedig a zsák tetején szép erdei virág volt ízlésesen csokorba kötve, mintha gazdája valóban a hegyekben vándorolt volna.
–Nem, köszönöm. Hárította el illendő udvariassággal az ifjú hölgy.
– Idekint a peronon jobb lesz! Már húzta is vissza finom kis kezével a peront elválasztó ajtót. Sándor logikáját az zavarta meg, hogy a lábon városi cipő volt, amely se nem sáros, se nem poros, de a viselt kabátka túl melegnek tűnt ezen kora őszi estéhez. Ekkor villant be, csillag, igen, sárga csillagnak kéne rajta lennie, az már mindent megmagyarázna.
A következő megállóban vagy négy-öt férfi szállt fel, valami egymásközti hangos beszéd miatt mindegyikük az első peronon csörtetett be a kocsiba. Sándor hallotta, ahogy megkezdődik az igazoltatás, egyre közelebbről hangzott a felszólítás.
– Kérem az iratait, mutassa az igazolványát…! Na, most majd kiderül, milyen alapos ismerője az embereknek. Mindjárt igazoltatják a lányt is, aztán lehet majd, hogy el is viszik. A kínos zötykölődésben még egyszer megakadt a hátizsák tetején a szeme, hát ezek tényleg friss, ma szedett erdei virágok! Zavarban volt és mint kisfiú korában, kinézett az ablakon a Dunát szemlélni, amennyire ebben a sötétben egyáltalán lehetett. Ehhez azért egy kicsit görnyedtebb testtartást kellett felvennie, mert hozzá képest még ezen a járműven is alacsonyan voltak a jármű ablakai. Szinte az egész testével betöltötte a hátsó peront. Hirtelen úgy érezte, valaki mögéje lapul. És már fel is rántották belülről az ajtót.
– Igazolja magát! – szólt Sándornak egy köpcösebb, idősebb, ki sem lépve a peronra és egy kicsit délcegebb dalia is kiszólt az alacsonyabb társa feje felett.
– Mind a két hátizsák a magáé? Sándor önkéntelenül válaszolta – igen, át sem gondolta, miért tette ezt.
A zömök, meg ahogy Sándor a mellényzsebébe nyúlt az igazolványáért már meg sem várta, amit kért, máris mondta, hogy rendben. Majd belülről nagy nehezen visszahúzták az ajtót, éppen a Lánchíd íves alagútjába futott le a kocsi, hangos csikorgással járták azt végig és amikor kikanyarodtak a túlfelén, hirtelen megállt a jármű. Az igazoltatást végzők leugráltak és a kalauz rögtön csengetett a továbbindulásra. Sándor inkább képzelte, mint hallotta azt a halk köszönetet, amelyet az ismeretlen lány mondott. Rá se nézett. A Tabánban lecsapódott a másik sínpár felőli védőrács, Sándor hirtelen hátrafordult, de már csak a leugró hátizsákos lányt látta, amint pillanatok alatt elnyeli a sötétség. Ismét csak a saját hátizsákja hevert a lábai előtt, társtalanul. Csikorgó csörömpöléssel kanyarodott fel a villamos az Erzsébet hídra. A Duna fölé érve éles levegő csapott át a nyitott peronon és Sándor egy pillanatra megborzongott, pedig ő sosem fázott, kora ősszel meg kiváltképp nem. Aztán még egyszer megborzongott, a lányra gondolt, most őmögötte volt a menedékhely, a következő pillanatban feleszmélt, egy név jött elő – Jancsó Éva…
Kertész Z. István
