Újabb színfolt a fiatal felnőtteknek szóló könyvek piacán – bár a szürke elsőre aligha tartozik a kedveltebbek közé, kár előítélettel fordulni ehhez a könyvhöz.
A Monokrómnak még a borítója sem színes a címét leszámítva, utalva a történet lényegére. El tudunk képzelni a világot szürke árnyalatokban? Jasper Fforde márpedig ezt álmodta meg szereplőinek. A nyomasztó, komor alaphangulat ellen az író humort és szellemességet vetett be, úgy, hogy közben sikerült elkerülnie az ostobaságot és az erőltetettséget.
Egy totalitárius rezsim uralkodik, amely nem tűri meg az individualizmust, a kreativitást, a többértelműséget, illetve félreérthetőség, a hatalom megkérdőjelezését, ezért konformitásra oktatja a társadalmat. A társadalmat is új alapokra helyezték: az emberek színek szerint rétegzettek, aminek nem a külsőségekhez van köze, hanem sokkal inkább érzékeléshez, ugyanis a színek látásának képessége korlátozott. Mindenki vezetéknévként azt a színt viseli, amelyiket és amely árnyalatait képes látni. A jómód egyenesen arányos a befogadott színskálával.
Ez a kromatikus világ és társadalom bizarr és abszurd – elég, ha csak megemlítjük, hogy a kanalak néhol értékes fizetőeszközként szolgálnak, vagy azt, hogy a hattyútámadás a legfélelmetesebb események közé tartozik.
Edward Russet nézőpontjából követhetjük a történetet, aki Kelet-Kárminba megy apjával hónapokra, egy mondhatni értelmetlen feladat végrehajtása céljából. Gyorsan megtalálja a hangot Tommóval, Cortllanddal és Jane-nel – aki iránt komolyabban is érdeklődik annak ellenére, hogy előszeretettel él verbális és fizikai bántalmazással, pedig korábban már félig-meddig elígérkezett Constance Oxbloodnak. Jane, aki az alacsonyabb rendű Grey-ek közé tartozik, nyitja fel a férfi szemét, hogy nem olyan jó ez a világ, mint hiszi.
Ha az írásstílust, -módot jellemezni kellene egy szóval, akkor a legmegfelelőbb a parádés jelző: az író játszik az információkkal, jelesül hogy mikor mit fedjen fel és hallgasson el, amit mindvégig áthat az angolos szatirikus, „fapofás” látás- és gondolkodásmód. Kell is ez a jól és kevésbé ismert, illetve homályos, popkultúrára és irodalomra tett utalásokhoz, kiszólásokhoz.
A disztópiaregények többségében a humor nem, vagy csak itt-ott halvány árnyalatokban lelhető fel. Fforde Monokrómja szembe megy ennek, ami üde színfoltot jelent a fantasy műfaj palettáján. Egy gonosz, kegyetlen jövőt fest fel, ugyanakkor hisz a főhőseiben (és fel is vértezi őket), hogy képesek kockáztatni a változás és változtatás érdekében.
