Thriller, krimi, sci-fi űrkaland és még egy kis filozófiai „értekezés” – soknak tűnik mindezt felvonultatni egy regény, és feltételezhetjük, hogy egy ilyen vállalkozással az író egyúttal meg is ásta a gödröt magának. Az esetek többségében ez általában így is van, azonban Mur Lafferty ügyesen kezelte e „vegyesvágottságot” a Hat ébredés kapcsán, noha a mű közel sem tökéletes. A cselekmény azonban gyors ütemű, amely valóságtól való elmenekülést is magába foglalja.
Maga a sztori egyszerű és jó elgondoláson alapszik: A Dormiron nevű űrhajó az emberiség történelmében először szállít embereket hibernált állapotban egy másik élhető bolygóra. Az irányítást emberi klónok végzik, akik minduntalan új testet kapnak, ha a régi már elöregedett. Hatan vállalkoztak önként erre – mindegyikük bűnöző; cserébe szabadságot kapnak az új világban. Csakhogy egy alkalommal arra ébrednek, hogy előző testük (majdnem) meggyilkolt állapotban lebeg az úrhajóban. Nekik pedig semmi emlékük nincs a 25 évvel ezelőtti felszállás – márpedig az eset előtt még a halálukat is fel tudták idézni. A tettes minden bizonnyal közöttük van. A szereplők háttértörténetének megismerésével eljutunk a tragédia megtörténtéig.
Ha valakinek felsejlett a Tíz kicsi néger című Agatha-mű, az nem véletlen, hiszen az alapkoncepció gyakorlatilag megegyezik. A cselekmény üteme és izgalmassága két dolgot is jótékonyan elfed: Az írói stílus, valamint a dialógusok nem a Hat ébredés erőssége, azonban ez néhány fejezet után már fel sem tűnik, amikor az események elkezdenek beindulni. A történethez fűzött magyarázatok, valamint megoldások esetenként egyszerűek, hétköznapiak, amiből kifolyólag nem érezhető igazán a krimire jellemző titokzatosság, rejtélyesség, de az események sodrása közben ez se szúr szemet.
A Hat ébredés érinti az emberi és a mesterséges intelligenciát, valamint a köztük lévő vékony hatérmezsgyét, a klónozást, az elmetérképezést. Mur Lafferty könyve összességében korrekt, és méltón képviseli műfaját, még az apróbb hibák ellenére is.
