A „nagy költői triász” tagjából vált jórészt elfeledett pap-költővé Tompa Mihály. Méltatlan sors ez, mert – többek között – verseiben a hazai szimbolizmus előfutárára ismerhetünk. Születésének bicentenáriumát tavaly ünnepeltük, most halálának 150. évfordulójára emlékezünk.
Másfél évszázada, 1868. július 30-án hunyt el Tompa Mihály költő. A nevét viselő miskolci könyvtár ez alkalomból rendez megemlékezést július 27-én, pénteken délután fél 4-től. Imolay dr. Lenkey István Tompa-kutató és Bari Gábor költő beszél életéről és munkásságáról, a műsorban elhangzanak versei is. Hegedűn Zsekov Éva Mónika működik közre. A megemlékezéshez kapcsolódva, Magyar könyvjegyek címmel látható (egészen augusztus 31-ig) az Imolay dr. Lenkey István ex libriseiből rendezett tárlat is.
Tompa Mihályt (1817–1868) még mai tisztelői közül is sokan emlegetik „Gömör költőjeként” – pedig sokkal nagyobb hatású alkotó. Arany és Petőfi mellett ő volt a népnemzeti költői triumvirátus harmadik, egyenrangú tagja! A „Gömör költője” csak azt a vidéket jelöli, ahol életének nagy része zajlott – és azt a tájat, ami megjelenik verseiben. Rimaszombatban született, Igriciben gyerekeskedett, Sárospatakon tanult, Bején, Keleméren és Hanván volt lelkész, Miskolcra járt barátaihoz, itt várta névre szóló pohara – ami ma a rimaszombati múzeumban látható.
Arany és Petőfi mellé nemcsak az irodalomtudomány sorolta. Barátságban is állt a két költőtárssal, velük együtt lett országos hírű. Hogy mennyire együvé tartoztak, arra érdekes példa Herman Ottónak egy sokáig kéziratban maradt munkája, ami ezt a címet kapta: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. A vesztes szabadságharc után a nemzet gyászát kifejező versei jórészt kéziratos formában vitték a fájdalom szavait házról házra. Temetése nemzeti gyász volt. Ám amikor felismerték, hogy tehetsége valójában kisebb a másik kettőénél, meglévő értékeit is elfeledték.
Híres verssorait sokáig idéztük még, sokszor már szerző nélkül, szállóigeszerűen, aztán lassan feledésbe merültek azok is. Nem az első generáció nő fel, akinek nem épült be a műveltségébe, hogy „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”, vagy, hogy „szívet cseréljen az, aki hazát cserél”. Pedig, ahogy Hegedüs Géza fogalmazott A magyar irodalom arcképcsarnoka című kötetében: „Közhelyszerűen szokás beszélni allegóriáiról, de említeni sem szokás, hogy ezek közt az allegóriák között olykor olyan jelképi mozzanatok rejlenek, amelyek már a szimbolizmus hazai kezdeteinek számíthatnak.”
2017-ben, születésének 200. évfordulóján számos cikk megjelent róla a sajtóban, talán a mostani, a halálának 150. évfordulóján tartott megemlékezésekkel is sikerül újra reflektorfényt irányítani legjobb verseire, és beemelni azokat a magyar költészet képzeletbeli örök antológiájába.
