Az Északi vizeken sötét és nyugtalanító olvasmány. A regény egy „egyszerű” gyilkossági történet benyomását kelti, de hamar kiderül, hogy több minden is szorult belé, mint egy átlagos thrillerbe.
Ian Mc Guire vadul és szemrebbenés nélkül ír biztosítási csalásról, szodómiáról, bántalmazásról, túlélésért folytatott küzdelemről és sivár környezetről, teletűzdelve hátborzongató képekkel és jelenetekkel. A kaland és gyilkossági rejtély mellett történelmi és kulturális látleletet is kapunk – talán még annál többet is…
Az 1850-es években járunk, amikor a bálnavadászatra és -feldolgozásra épülő ipar hanyatlóágban van, aminek legfőbb oka, hogy a bálnazsírt elkezdték kiszorítani másfajta üzemanyagok. Ennek ellenére ’57-ben Angliából elindul bálnavadászhajó az északi sarkvidék felé. A néhány tucat fős legénységet változatos múlttal rendelkező férfiak alkotják. Köztük van a történet négy kulcsfigurája: a fortélyos Baxter, aki finanszírozza az expedíciót, Brownlee kapitány, akinek előző uta pénzügyi kudarcba fulladt; a szadista és amorális Drax; valamint az ír származású és ópiumfüggő Sumner doktor is, akinek ígéretesnek induló katonai karrierjét egy szerencsétlen incidens derékba törte. A sztorit nemcsak az ő egyéni háttértörténeteik és motivációik mozgatják: a szereplők sorsát összekapcsolja egy gyilkosság is.
A karakterek a regény szívei-lelkei: a kegyvesztett orvos Sumner a legszimpatikusabb közülük – ópiumfüggősége ellenére is. Az Indiában töltött szolgálati időszakot visszatekintésekben ismerhetjük meg, s azt is, hogy hogyan kötött ki a hajón. Henry Drax kevésbé komplex karakter, de ezt kompenzálja sötét, kegyetlen oldalával – az ő mocskossága a cselekmény motorja. Jelenléte szabályosan beárnyékolja a hajót és a legénységet, s vele együtt minket, olvasókat is.
Az Északi vizeken nem egy hosszú olvasmány, azonban annál „töményebb” (és talán nem túlzás azt állítani, hogy megrázóbb), mert Ian McGuire gondoskodik arról, hogy ne felejtsük el ezt az utazást. Rendkívül érzékletes leírásának köszönhetően szabályosan láthatjuk, hallhatjuk és szagolhatjuk ezt a veszedelmes az Északi-sarkkör felé tett „kirándulást”. A nyelvezetre az autentikusság jellemző, a cselekmény gyorsan halad előre (nincsenek „üresjáratok”), és a szereplők interakciói sem keltenek művi, kitalált benyomást. Brutalitása és naturalisztikussága miatt ez a regény csak erős gyomorral és idegekkel rendelkezőknek ajánlott.
