„10 éves voltam körülbelül, amikor Édesapám albérletbe adott engem a Rózsadombon egy családhoz. Emlékszem, úgy hívták őket, hogy Szépék. Havi ötszáz forintért: reggeli, ebéd, vacsora, tiszta ágynemű.
Esténként, amikor már lefeküdtek a háziak, kilógtam a kapun, és elmentem sétálni. Nagyon szép környék, a Vérhalom tér. A harmadik házban volt egy harapós farkaskutya, Dorzsi. Nem túl magas kerítés volt, oszlopokkal.
Amikor mentem sétálni, a kutya mindig ugatott, és én mindig megálltam, elbeszélgettem vele. Miért haragszol rám? Dorzsikám, én szeretlek téged.
A harmadik-negyedik napon már csak kicsit ugatott, azután már nyüszített, és egy alkalommal átugrott a kerítésen.
Volt ott egy úgynevezett Gugger-hegy, ahol volt egy kis bokros rész, és egy kis szikla. Oda felmentem Dorzsival az oldalamon, jött szó nélkül mellettem. Ott átöleltem a nyakát, és belesírtam a bundájába, hogy nem jó ez így Dorzsi, hogy nekem albérletben kell élni. A kutya mindent végighallgatott, utána hazakísért, és visszaugrott a kerítésen.
Ez volt az, amire emlékszem, hogy sírtam.”
