A disztópia mint hangulati elem felkapott kortárs szórakoztató irodalmi szerzők között: Karin Tidbeck is ezt válaszztotta Amatka című regényéhez.
Az író spekulatívan építette fel a cselekmény ívét: a könyv vegyes érzéseket keltő első harmadában nem igazán lehet érteni, tudni, mi történik, amivel ellentétben áll az utolsó harmad. A furcsaságok a történet során apránként szaporodnak, az utolsó fejezetekben megsokszorozódnak, s végül a normális állapot látszata végleg eltűnik.
A történet egy régóta kolonizált, meg nem nevezett bolygón játszódik. Eredetileg öt kolónia volt, amelyek közül egyet egy megmagyarázatlan katasztrófa elpusztított. Az élet egy egyfajta tradicionális kollektívára hasonlít, ahol a szürkeség, az élettelenség és a nyomasztó légkör a legjellemzőbb: szabályosan vánszorog az idő, az ételek semmilyenek, a munkák unalmasak, a bürokrácia mérete nagy, a gyerekeket a szülőktől külön nevelik, a szabályokat, törvényeket fentről hozzák. Ebből a miliőből ugrik ki az, hogy mindennek rendelkeznie kell névvel, és rendszeres időszakonként meg kell jelölve lenniük, mert különben elvesztik lényegüket, és valami amorf dologgá válnak.
A főszereplőt, Vanját munkáltatója a peremvidéki Amatkába küldi, amely egy tó melletti tundrán helyezkedik el. Feladata, hogy megvizsgálva a higiénével kapcsolatos gyakorlatokat és szükségleteket, felmérje, hogy saját cikkeik használata helyett esetleg szükséges-e azokat a termékeket Essréből megvásárolniuk. A fenti rejtélyekben bővelkedik a hely: miért lett a földdel egyenlővé az ötödik kolónia; miért tűnnek el és jelennek meg újra dolgok (vagy a korábbi vagy új mivoltukban); mit tud Ulla és azt miért nem mondja el; miért és hogyan vesztett el a kolónia száz lakost; valóban olyannyira üres-e a bolygó, mind mondják – és még lehetne sorolni.
Tidbeck ügyesen kezeli, hogy a sorra felmerülő kérdésekre többé-kevésbé kielégítő választ ad. Vanja eltökéltsége egyre növekszik, hogy a dolgok mélyére ásson, s eközben folyamatosan ott van a konformitás társadalmi nyomása, a letartóztatás veszélyétől való félelem, a Nivával való személyes konfliktusa, amely az iránta táplált gyengéd érzelmekből fakadnak.
A fagyos környezet a történet előnyére válik, hiszen nemcsak fokozza a sivár, zord, komor hangulatot, hanem visszatükrözi Vanja életét is. Ő egy magányos, visszahúzódó személy – amibe bele is köt szobatársa, Nina. Nincsenek finomkodások: a nyugdíjba vonult doktor, Ulla nem rest éles nyelvével kimondani azt, ami a szívén van. Ez a valódiság remekül ellensúlyozza Amatka műviességét. Az ellentétek kiegyensúlyozása a karakterek szintjén is megjelenik: Nina megbízhatóan stabil viselkedésének ellenpólusa Ulla lobbanékonysága.
Az Amatka egy jól megírt, szürreális disztopikus regény, amely bár nem nyűgöz le a rejtélyekkel, Karin Tidbeck határozott és letisztult prózája, valamint az erős hangulatkeltés beszippant.
