Február utolsó hétvégéjén, Miskolcon gyűltek össze hazánk legfiatalabb grundbirkózói, hogy eldöntsék az országos döntő érmeinek, helyezéseinek sorsát.
A megnyitó ünnepségen utolsóként helyet foglaló, bottal érkező idős bácsit óriási tisztelettel és szeretettel fogadták, bár csak az övéi tudhatták ki is ő. Kisugárzása volt: őszintén mosolygott, integetett, boldogan fogott kezet mindenkivel, nem mimikázott, egyszerűen örült annak, hogy köztünk lehet.
A megnyitó utáni közös fotózáson ő volt a fókuszban, pedig volt még ott jó néhány „Nagyágyú”. Mindenki mellette, a közelében szeretett volna állni, miközben „csattogtak” a fényképezőgépek, közös emléket állítva az utókor számára.
A díszvendégeknek tartott VIP-fogadásról a többség hazafelé vette az útirányt, vagy sportbaráti beszélgetések részese lett. Kivéve ezt a kedves arcú úriembert, aki a világ legtermészetesebb módján, a Generali Aréna küzdőterére sétált vissza lassacskán feleségével, hogy órákon át figyelje az alsó tagozatos általános iskolás birkózó palánták csatározásait. Korát meghazudtolva úgy ült ott és szurkolt elfogulatlanul, csillogó szemekkel, mint, ha nemrégen barátkozott volna össze az egyik legősibb küzdősporttal.
Mikor aztán élete párjával felálltak, hogy elinduljanak haza, a kijárathoz vezető 30 méteren legalább nyolcan-tízen állították meg, hogy búcsúzóul megszorítsák a kezét, sőt az utolsó percben még egy újabb televíziós interjút is kértek tőle. Az ajtó felé haladva nem mulasztotta el, hogy kézfogással búcsúzzon el mindenkitől (!), aki mellett elhaladt. Vállalom, hogy szentimentális típus vagyok. ”Régi motoros” újságíróként is nagyon jól esett ez a gesztus, büszke vagyok rá, hogy találkozhattam vele személyesen!
Akik nem ismerték, összesúgtak a háta mögött, hogy vajon ki lehetett ez az ember, akit ilyen megkülönböztetett figyelem övezett?
Lebbenjen hát fel a fátyol. Éppen 50 évvel ezelőtt, Mexikóvárosban egy Varga János névre keresztelt 29 éves fiú kötöttfogásban olimpiai aranyérmet nyert Magyarországnak! Két évvel később, 1970-ben – 1963 után másodszor – világbajnok lett és közben begyűjtött két Európa-bajnoki aranyat, hogy a többi érmeit ne is említsük. Kötöttfogásban 10, szabadfogásban 5 magyar bajnoki címet szerzett. Birkózó szakedzőként, majd Európa-bajnokokat nevelő Mesteredzőként, valamint nemzetközi versenybíróként szolgálta évtizedeken át hűséggel sportágát. 2016-tól a „Birkózó Hírességek Csarnokának” a tagja, a „Magyar Köztársasági Érdemrend” tiszti-keresztjének birtokosa.
A 79. évében járó örökifjú a magyar és nemzetközi birkózás, az egyetemes magyar sport igazi legendájaként mutatta meg nekünk ott, a népkerti csarnokban, hogyan kell Nagy Bajnokként is mindenkivel szemben tisztelettel, udvariasan viselkedni. Iskolát adott nekünk szerénységből, alázatból, emberségből és sportszeretetből.
Mindannyiunk nevében mondhatom: János bácsi! KÖSZÖNJÜK! Nagyon jó egészséget, hosszú életet kívánunk Neked! És, ahogy a pohárköszöntőnél fogalmaztál: „Minél többször találkozzunk még a miskolci birkózó versenyeken!”
Szűcs István
