Idén tizennyolcadik éve lesz, hogy Fernando Alonso immár egy teljesen más generáció ellen versenyezve koptatja majd a Forma-1-es pályák aszfaltját, mégis még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel vág neki az új idénynek, mint a kezdeti időkben.
Sőt, ezúttal – mintegy példát mutatva társainak – az endurance futamokon is sisakot húz majd, hogy a Toyotával megnyerhesse a különleges Le Mans-i 24 órást.
Forma-1-es karrierje alatt a spanyolok sztárja csupán egyetlen idényt hagyott ki még 2002-ben, amikor a minardis debütáló évét követően a nagy előléptetése előtt még tesztpilótaként gyűjtötte tovább a kilométereket a Benettonból éppen Renault-vá váló csapat színeiben. Épp ekkortájt, a Magyar Nagydíj hétvégéjén beszélgettem hosszasan idősebb honfitársával, Marc Genével, aki a akkoriban a Williams-BMW alkalmazásában állt. Hamar az ifjú Alonsóra terelődött a szó, akiről ugyan sejtettük, hogy hihetetlenül ügyes fiú, de a szerény Minardiban látva ezt még csak az igazán bennfentesek tudták biztosan. Gené, aki alsóbb kategóriában, a valamikori Nissan World Series-ben már együtt versenyezett Fernandoval, akkor azt mondta: „Jegyezd meg jól ezt az oviedói srácot, mert ilyen versenyző húszévente egyszer terem. Egyszerűen egyikünk sem képes a volán mögött azokra a trükkökre, amikre ő igen. Biztosan sokra fogja vinni a Forma-1-ben.”
Abból a szempontból igaza lett a korábbi pilótának, hogy Fernando a Forma-1 egyik legkiemelkedőbb alakjává vált, közel két évtized leforgása alatt azonban megjárta mind a poklot, mind a mennyországot. Már negyedik Forma-1-es évében világbajnok lett a Renault-val, amit 2006-ban megismételt, de a McLaren-Honda házasság alatt megtapasztalhatta azt is, milyen inkább a technikával, semmint a vetélytársakkal harcolni a legutolsó helyeken. A megszerzett címeit azonban még inkább felértékeli az az tény, hogy Alonso legnagyobb sikereit a legendás Michael Schumacher ellenében érte el.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Emlékszünk a Hamiltonnal folytatott felejthetetlen rivalizálására, amelyben elvesztette az újabb címszerzés lehetőségét a McLaren-Mercedesszel, a spanyolt „rehabilitáló” Renault-hoz való visszatérésre, az ötéves ferraris időszakra az olasz csapat már kicsit ínségesebb időszakában, amikor két vb diadalhoz mégis karnyújtásnyira került, majd végül a már említett katasztrofálisan gyenge konstrukciókat hozó McLaren-Hondás fejezetre. Fernando mindeközben végignézte és szenvedte a Red Bull és Sebastian Vettel tündöklését, majd a Mercedes-Hamilton-Rosberg trió elsöprő sikersorozatát, miközben tehetetlenül konstatálta, hogy nem szólhat bele a „játékba”.
Ez az Alonso közben azonban felnőtt, érett pilótává vált, és most egy ideje egészen máshogyan tekint a versenyzés világára. Bár kora ellenére a téli időszakban ugyanolyan kemény edzésekkel készül fel az újabb kihívásokra, és legyen az teniszezés, kerékpározás vagy épp egy baráti kártyaparti, mindenben csak is a győzelem számára az elfogadható eredmény, mégis a pályán már el tudja fogadni, ha – persze önhibáján kívül – veszít. Mert a viszontagságok közepette kiválóan megtanulta, hogyan jöhet ki a legrosszabb helyzetekből is győztesként, tudja, hogyan kell maga mellé állítani a közönséget, sőt az egész szakmát, versenyzői világot. Megtalálta mi is az, amit tényleg akar, a valódi értelmét a versenyzésnek. Azt, hogy a királykategórián kívül is van élet. De még milyen!
Minden bizonnyal tavaly érte el karrierje csúcsát, amikor hirtelen (sokak megdöbbenésére) úgy határozott, hogy a Forma-1-es idény közben nekivág a versenyek versenyének számító Indy 500-as megmérettetésnek. Mindenki tárt karokkal várta az Egyesült Államokban, és ahelyett, hogy a fokozott figyelem extranyomást helyezett volna a spanyol vállára, Fernando a verseny jelentős részében az élen száguldozott. Amíg tönkre nem ment alatta a Honda motorja. Ott is az a fránya Honda… Ideát persze az imidzsét tudatosan építgető extravagáns bajnok Hamilton folyamatosan azt kommunikálta a nyilvánosság felé, hogy számára semmit nem jelent sem Indianapolis, sem egyéb szériák, sőt neki nem is Alonso, hanem Sebastian Vettel az igazi ellenfele. Fernando ezen csak mosolygott… A kétszeres spanyol győztes, mint az ízig-vérig autóversenyző megformálója és a régi tradíciók felelevenítője a gyatra F1-es szereplése mellett tudott legendává válni, ráadásul egyre szélesebb érdeklődési körének hódolva, a januári Daytonai 24 órás verseny után 2018-ra igent mondott másik álmára, a Le Mans-i 24 órásra is, mint ahogy a hosszútávú világbajnokságon való további futamrészvételekre egyaránt.
Elszántságát bizonyítja, hogy most, harminchat évesen érzi magában azt az erőt és energiát, hogy odacsapjon a lovak közé, és egyszerre két bajnokságban indulva is helyt álljon. Minimum mesterfokon. Egy biztos, a mai tizen-, huszonéves F1-es gyerekek között a jelenléte és magabiztos fellépése igazi kuriózumnak számít. 2018 sok kérdésre adhat választ, hisz az új Renault partnerség adta lehetőségekkel a mindig remek kasztnival előrukkoló McLaren volánja mögött már nem lesz bocsánat, újra fel kell vennie a versenyt az élmezőnnyel. Bár Fernando nem különösebben érzi ennek tétjét, inkább csak annyit mond: „Renault-Alonso, harmadik fejezet!” Valószínűleg nála ez annyit jelent, hogy lassan újra elérkezik az ő ideje!
Farkas Lívia
