Megy a Föld, megy a Föld…
A science fiction regények célja sokrétű: némelyik pusztán szórakoztatni akar, míg mások az író jövőről alkotott vízióját mutatják be, s vannak, amelyek – előbbin túl – filozófiai-politikai vonatkozásúak. A Hugo-díjra jelölt és a Brit Science Fiction díjat nyert Christopher Priestnek a Kifordított világban elsődleges motívuma egy gondolatkísérlet, de ennél több szándéka is van a regénnyel. A valóság elferdítése megbízhatatlanná, kiszámíthatatlanná teszi a tér és idő kapcsolatát – márpedig a tapintható és kézzel nem fogható, stabil viszonyítási pontok elengedhetetlenek az életben és világban való tájékozódáshoz.
A cselekménynek helyszínt biztosító Föld nevű keréken helyezkedik el, amely egy sínpályán északi irányba mozog egy. A síneket örökös körforgásban le kell fektetni, mielőtt a város odaérne, majd ha elhaladt rajtuk, fel kell szedni, hogy aztán újra letegyék. Az azonban, hogy hová tart a Föld, s milyen célból, nem ismert. A városlakók csupán annyit tudnak, hogy ha megáll a város, akkor meghalnak. A furcsaságoknak ezzel nincsen vége: a fizika törvényei másképp működnek a városon kívül. Az emberek és tárgyak egyre szélesebbé és laposabbá válnak dél felé haladva, míg ellenkező irányba magasabbá és vékonyabbá.
A bizarrsága ellenére a Kifordított világ tartalma olvasható, befogadható. A cselekmény egyszerű és egy idősíkon fut; Priest érthető, magyarázó és rendezett prózája segíti az olvasmányosságot. A kiforratlan, kidolgozatlan karakterformálás szándékos, hiszen Priest ezzel is visszaadja a hangulatot, szimbolizálva a környezetet, a rejtélyt. Mindazonáltal nem „kemény” sci-fi a mű, ehhez a műfajhoz képest relatíve sok bizarr elemet, fogalmat tartalmaz.
A legtöbb rejtélyről lehull a lepel a könyv végére, és majdnem minden értelmet nyer – ám e leleplezés mégsem „kerek”; a lezárás hirtelen történik meg. De ezek nem akkora hátrányok, hogy ne olvassuk el a Kifordított világot.
