Piros asztalok és székek

Kertész Z István

Még két hét hiányzott volna az ötvenéves kerek évfordulóhoz, Jenőnek azonban most nyílt alkalma, hogy útra keljen.

Nem a pontos dátum számított, hanem hogy végre rászánta magát az indulásra, éppen egyik unokájára sem kellett vigyáznia és a nyugdíjat kiegészítő alkalmi munka sem akadt mostanság. Németből szokott fordítani szakmai szövegeket, de sok a fiatal, akiknek szintén kell a pénz. Ezért is mind gyakrabban kérdéses, mikor akad az ő számára is újból feladat. Nem haragudott ezért, sem a sorsára, sem a fiatalokra, hogy is tehetné, amikor neki is négy gyermeke és hét unokája van. Csak a kis Zoli nem ajándékozta még meg a legújabb generációval, Kati, Ágnes és Józsi már családban élnek.

Még friss volt az új épület, azt mondták odafent, hogy másfél éve adták át és milyen modern, hiszen még zuhanyzók is vannak benne. Persze azt inkább csak az összegyülemlő esővízből meg a felszállított dézsákból töltögették, de mégis volt, és azt a gondnok nagy büszkén mutogatta. A gyári KISZ-bizottság1 szervezte a háromnapos kirándulást, a pénteket és a szombatot a jelentkezőknek kiadták szabadságként, a szállásért meg mindössze 3 forintot kértek éjszakánként. A régi épületet a gondnoki lakáson kívül még két szoba és a nagy, tágas ebédlő a büfével töltötte ki. Az ebédlő kályhájában állandóan lobogott a tűz, és a falakon körben, mindenhol hegyeket, erdőket és turistákat ábrázoló képek csüngtek, de az ablakokon kitekintve is a hegyek végeláthatatlan karéja bontakozott ki. A fal mellett padok, a terem közepéhez közelebbi oldalon pedig székek övezték a nagy asztalokat és kivétel nélkül valamennyi fából készült és tűzpirosra festették őket. A ház előtt még hó volt és a völgy túloldalán is többnyire fehér köntösben pompáztak a meredek lejtők, de felfelé kapaszkodva itt-ott már hóvirágot, sőt, ibolyát is szedtek a csoport tagjai. A napsütéses réteket fokozatosan a deres, majd a havas lejtők és meredélyek világa váltotta fel, ahogy bandukoltak a turistaház felé. A tavaszból a télbe kapaszkodunk, emlegették többen is, de azért mindenki szedte a lábát, hogy mielőbb felérjen és elfoglalhassa a részére kijelölt szobát, ágyat. Mester Jenő Virág Józseffel dolgozott a nagy-esztergáló műhelyben. Volt, amikor váltóműszakban tevékenykedtek, ilyenkor naponta csak egyszer, délután kettőkor, a műszakváltáskor találkoztak, beszélgettek. Máskor meg úgy alakult, hogy egymás melletti gépeken robotolták végig a napokat és temérdek viccet bömböltek egymás fülébe. Még könyveket is kölcsönöztek egymásnak és Józsi mondta azt Jenőnek, hogy iratkozzon be a gépipari technikum esti tagozatára. Jenő megfogadta a vele egykorú munkatársa tanácsát és ezután tanulást, tanulás követett. Oroszból, majd németből állami nyelvvizsga, egyetem, szakmérnöki és még közgazdasági tanfolyamok sora, egész életében tanult, miközben egymás után jöttek a gyerekek: Katalin, Ágnes, Józsi és a legkisebb, Zoltán.

De ne siessünk annyira előre, még csak ott kapaszkodnak a hegy végtelennek tűnő emelkedőjén és a harminctagú csoport egyre jobban szétszakadozik, mind több a lassabb tempóra váltó, a levegő után kapkodó résztvevő.
– Te Jenő! Ne hagyjuk, hogy ezek előbb felérjenek és elterpeszkedjenek a jobb helyeken! – szólt izgatottan Józsi.
– Tényleg, gyorsítsunk a tempón! – egyezett bele Jenő, és a két munkatárs alaposan nekirugaszkodott, még a túravezetőt is megelőzve, elsőnek ért fel a turistaházhoz.
Maguk jöttek a Pestvidéki Gépgyárból? – kérdezte fent egy mokány kis ember, mint kiderült, a gondnok. A fiatalemberek egyszerre felelték – Igen! Jenőnek olyan furcsa volt, hogy itt már tudják, honnan jönnek, kik ők, pedig nem kellett hozzá nagy ész, rajta volt a megrendelőlapon a gyári KISZ-bizottság megnevezése és körpecsétje.
– Akkor hozom is a kulcsokat, melyik szobát parancsolják az urak? Van egy négyágyas, szép kilátással a Csörgő-patak völgyére, az jó lesz? – A gondnok után elviharzottak a szobába, hogy minél több holmit lerakva bevackolják magukat oda.  
– Ha lecuccoltak, utána jöjjenek át a másik épületbe, ott tálaljuk majd a megrendelt ebédet. – Ezzel elsietett a gondnok, és éppen találkozott a csoport vezetőjével.

Jenő és József beléptek az ebédlőbe. Balra a kályha ontotta a meleget. U-alakban fából készült asztalok és padok, illetve székek sorakoztak, mind egytől-egyik tűzpiros színűre festve. Nemsokára feltépte a túravezető az ajtót és a gondnokkal kezdett el civakodni.
– Ki engedte meg magának, hogy önkényesen odaadja bármely szoba kulcsát? Tudtommal én vezetem a csoportot, a KISZ engem bízott meg a kirándulás zavartalan lebonyolításával!
– Ha az úr másképp dönt, itt van az összes kulcs, osszák el a szobákat, ahogy a KISZ jónak látja! – Ezzel sarkon fordult és hallani lehetett, ahogy a gondnok szólt – valószínűleg a feleségének:
– Icuka, lehet tálalni az ételt, de paprikát ne hozzál ki, mert a KISZ-nek már így is elég paprikás a hangulata!
Jenő és Jóska nem tudta, hogy most mit kellene tenniük: a gyár jó hírnevének védelmében a csapatkapitány mellett felsorakozni, vagy inkább a kicsit gúnyos, de mégis szolgálatkész gondnok pártjára állni. Végül is övék a legjobb fekvésű szoba és mivel már ötven százalékban birtokolják, meg is választhatják ki legyen a másik két társuk. Hamar kisakkozták, mivel lányok, nők szoba sem jöhettek, a két marós fiúval osztják meg a szobájukat.
Az ebéd hamar elfogyott, senkit sem kellett biztatni, hogy egyen. Hatalmas alumíniumlábosban hozták a teát és a könyvelésen dolgozó Annamária mérte ki mindenkinek a jussát.
– Kérek még! – szólt Virág József és vagy háromszor telemérette teával a bögréjét.
– Hiába, magas ez a hegy és jól megszomjaztam, mire felértünk – mondta erre Jenő, és ő is többször méretett teát Annamáriával, miközben a lány egészséges, kipirult arcát nézegette. Aztán a fiúk viccelődni kezdtek, hogy ha a lány kíváncsi a szép kilátást nyújtó szobájukra, akkor szívesen látják odafönt.

Az első nap már nem történt különösebb azon kívül, hogy fél éjszaka kártyáztak az ebédlőben, illetve a marós srácok a sakktábla bűvöletében mulatták az időt. Másnap azonban reggeli után nekibuzdult a társaság, és hamar elérte a ház felett trónoló hegycsúcsot. A mély hóban, a sziklák között kapaszkodtak felfelé. Jenő lenyúlt a mögötte kaptató Annamáriáért, és jó erősen felhúzta a szakadékos helyeken. Fenn a csúcson aztán minden fáradságért és veszélyért kárpótolta a társaságot a körkilátás. Látták a Karancsot, az Alacsony-Tátrát, a Medvest és a Bükk hullámzó letöréseit is. Annamária még ott is fogta Jenő kezét és nem is engedte el egy életen át.

Egyszer jártak ezután fenn a házban, már megvolt a két lányuk. Később a gyarapodó család a gondokat is növelte, így egyre csak halasztódott az ismételt látogatás. Odahaza gyakran nosztalgiával beszéltek az ebédlő piros bútorairól, a gyönyörű körkilátásról és az akkori közös munkatársakról. Aztán megismerkedésük negyedszázados jubileumára készülve akartak ismét nekivágni a hegynek. De akkor kezdődött Annamária betegsége és szép lassan elment szegény asszony, hatalmas űrt hagyva Jenő és a gyerekek életében.

Tavalyelőtt az egyik turistaszervezet hirdetett a közösségi oldalán keresztül szabad csatlakozással túrát a hegyre és a vállán fekvő turistaházhoz, de Jenő még a pályaudvaron meggondolta magát és az elképedt résztvevőkkel mit sem törődve, hazaballagott.

Kemény tél volt még, jó félméteres hó borította a hegyeket, de elindult. Már az egész hete az emlékezés, a nosztalgia jegyében telt, pedig tudhatta, hogy ennyi idő alatt szinte minden megváltozhatott odafönn. Pásztóig ment vonattal, majd onnan autóbusszal. Alig gurultak ki a városból, már messziről feltűnt a hegy, a jellegzetes, semelyik társával össze nem téveszthető meredek, kúp alakú sziluettjével. A Zsillói őrházig utazott, onnan próbálta megtalálni a hajdan követett utat. A buszon mintha csodálkoztak is volna, mit akarhat egy öregember így egymagában a havas erdőn, miért szállt le a járműről ott, ahol szinte semmi sincsen. Az autóbusz hamarosan elporoszkált az országúton és Jenő egyedül maradt. A távvezetéken hatalmas jégcsapok lógtak, mikor a mély hóban megkezdte a küszködést fel a házhoz. Jól megnézte előtte a térképet, minden apró részletet megjegyzett, kiszámolt. Majdnem három órán át tartott a kapaszkodás, csak úgy sípolt a tüdeje, amikor meg-megállt egy-egy különösen erősebb kaptató után. Aztán egyszer csak nem volt tovább, ott terpeszkedett előtte a két épület, a turistaház. Benyitott az ebédlőbe, baloldalt a kályhában apró lángok nyaldosták a hasábokat, jobbra nagy karéjban ott álltak az asztalok, a padok és a székek, és mind tűzpiros színben tündököltek.
______

1 Kommunista Ifjúsági Szövetség, a Kádár-rendszer egyetlen és kizárólagos ifjúsági szervezete.