A legtöbb fiktív krimiben a főszereplő élete valamilyen úton-módon belekeveredik a cselekménybe, ami terjedhet egy részig, vagy átívelhet több köteten keresztül. M.J. Alridge főhősnője is személyesen érintett a Szegény kisfiúban.
Élete tele van titkokkal – mint ahogyan az kiderült az előző négy részből. A legújabban egy közeli barátja sokkoló és váratlan meggyilkolását vizsgálja ki, amely tragikus balesetként van feltüntetve, megrendezve egy éjszakai mulatóhelyen.
Ez a nyomozás Helen privát életét az előtérbe hozza – nem képes vallomást tenni erről, mert fél, hogy kollégái megvetik, kigúnyolják őt, viccet űznek belőle. A gyilkos lecsap újra és újra; Helennek pedig hamarosan világossá válik, hogy a gyilkosságok egy puzzle részei, amelynek célja nem más, mint lerántani a leplet Helen másik, eltitkolt életéről. Vajon sikerül azelőtt elkapnia a tettest, mielőtt színt kellene vallania?
A bűnügyi fikciókat el lehet rontani, ha idő előtt „lelövik a poént”, azaz kiderül a gyilkos személye – ez azonban nincs így a Szegény kisfiúval, ugyanis folyamatosan rakosgatjuk a puzzle-t, miközben találgatunk. A rejtély gondosan rengeteg csavar és fordulat alá van elrejtve, amely megoldásáig Helennek keresztül kell verekednie magát ezeken. A sztoriban az adrenalint fokozó akciójelenetek és rémisztő események váltakoznak egymással, s nem ritka a nyers erőszak sem. Ráadásként a főhősnő karaktere kidolgozott, több dimenziós: nem tökéletes, hozzánk hasonlóan ő is esendő; továbbá kellően komplex, hogy ne lehessen kiszámítanunk lépéseit, döntéseit.
Az, hogy az ellapozott oldalak egymást érik, nemcsak a cselekménynek és a karaktereknek köszönhetőek, hanem M.J. Alridge írásstílusának is, amely izgalmat és gyanakvást kelt, ahogyan az a jobb detektívregényeknél elvárás. Az író olyan kifejezően magyaráz, hogy azt érzést kelti mintha a saját szemünkkel szemlélnénk a történéseket. A cselekményt így nem esik nehezünkre befogadni, átlátni. A Helen Grace sorozat ötödik része méltó módon lép elődjei nyomdokába.
