Bárki, aki olvasta Chris Cartertől a Vadászt, vagy a Robert Hunter sorozat megelőző két részét, konstatálhatja, hogy a pszichothriller regények legbetegebbjei közé tartozik. A leleményesen megkreált és minduntalan megrémisztő bűntettek mellett azonban az erős jellemű karakterek és az olvasmányos mondatok is kiemelik a művet a műfajból.
A regény kiinduló pontja szokványos: egy nő holttestének boncolásával indít. Annak rendje és módja szerint elkezdődik a nyomozás, de a szálak sehova sem vezetnek, közben pedig egy újabb holtest kerül elő. Robert Hunter egy speciális egység tagja, amely a különösen erőszakos bűntettek kivizsgálására specializálódott. Ő és társa, Carlos Garcia hamar realizálja, hogy egy sorozatgyilkossal néznek szembe; és hamarosan kiderül, hogy a két áldozat hasonlóságot mutat hátterükben. Az ügy azonban a harmadik holttesttel mozdul előre lényegesebben, akinek szintén köze van az előző kettőhöz. Az idő vészesen fogy, s megtörténhet a negyedik haláleset, mivel egy nő eltűnt. Hunternek és Garciának sietniük kell, ha meg akarják akadályozni az újabb tragédiát.
Robert Hunter a legtöbb irodalmi alakhoz hasonlóan az ő múltja is személyes tragédiákkal tarkított, amelyek miatt természetszerűleg nem egészséges a pszichéje; de sokakkal ellentétben nem keres menedéket és megváltást az ivásban. A nyomozó géniusz, akinek diplomamunkája kötelező olvasmány az FBI-kiképzés keretein belül. Az író azáltal, hogy ilyen jellemet formált meg a főszereplőnek, kockáztatott, hiszen ez a fajta tökéletesség ellenszenvet válthat ki, de Hunter viselkedése mégis realisztikusnak és hitelesnek tűnik.
A nyomozás a tényelemzés, az emberek meginterjúvolásában és kihallgatásában, valamint a várakozásban merül ki, ami teret enged arra, hogy mi is részt vegyünk a történetben, azaz a puzzle kirakásában, ugyanakkor felfedezhető a szándékos félrevezetés, amely szinte kötelező jellegű eleme a műfajnak, s ez bizony a türelmünket is próbára teheti. A rövid fejezetek, amelyek mindegyike feszültséggel teli, azonban kellő lendületet adnak, hogy túljussunk a nehezebb pillanatokon.
Carter stílusa hozza az átlagost, kellően olvasmányos ahhoz, hogy a Vadász ne kerüljön vissza a könyvespolcra. Aki ismeri más műveit, annak nem meglepő, hogy a lehető legrosszabb módon gyilkolja meg karaktereit; s paradox módon mégsem állunk le az olvasással, hiába feszengünk. Ami a sorozatot illeti: nyugodtan lehet ezzel a résszel is kezdeni, mert nem függ össze az előző kettővel.
