Nagy keletje van a „poszt”-oknak – a posztmodern vagy a posztapokaliptikus csak egy-egy példa a sok közül.
A Dr. Vérdíj gyakorlatilag posztnukleáris holokauszt a sci-fin belül, amelyben találkozhatunk a Philip K. Dick legemlékezetesebb karaktereivel: Hoppy Harringtonnal, a telekinetikus képességekkel rendelkező mutánssal; az önzetlen Walt Dangerfielddel, aki a Föld körül kering egy műholdban; Dr. Bluthgelddel, a megalomániás fizikussal, aki a leginkább felelős a Föld megtizedelésért; valamint Stuart McConchie-vel és Bonny Kellerrel, akik arra törekedtek, hogy megmaradjon a jó ebben a pusztulásra ítélt világban.
A regény 1972-ben játszódik – 1963-as megjelenéséhez képest a közeli jövőben. Nem egy, hanem két nukleáris katasztrófa is sújtja az emberiséget: az első egy nukleáris fegyver tesztelése során bekövetkezett baleset okozza, amely milliókat öl vagy fertőz meg sugárzással; a második egy évtizeddel később történik, az előzőnél sokkal nagyobb pusztítást hátrahagyva, mert a legtöbb modern technológiai vívmány, az elektromosság és a motoros járművek mind eltűnnek. Megjelennek a mutáns emberek és állatok; előbbieket különleges képességekkel, míg utóbbiakat intelligenciafejlődéssel ruházott fel a katasztrófa.
A cselekmény többnyire egy lepusztult városban játszódik, amelyet Dick színes egyéniségekkel töltött meg. A probléma Dr. Vérdíjjal kezdődik (valódi neve Dr. Bruno Bluthgeld), aki a nukleáris fegyver programot vezette 1971-ben, és tehető felelőssé az első katasztrófáért. A történet legnagyobb részében inkognitóban él Mr. Jack Treeként. Rajta kívül feltűnik például az ezermester és telekinetikus képességű Hoppy Harrington is, egy kislány a testébe ágyazódott fiútestvérével, egy beszélő kutya, a világ utolsó DJ-se, hírriportere és időjárás-jelentője, aki egy műholdban ragad.
Dicknek egészen más elképzelése van a posztapokaliptikus világról, mint a műfajban megszokott: nem egy mostoha sugárzó pusztulatként festi le a világot, ahol nincsenek törvények, nincs társadalom és szervezettség, valamint ahol az élők csak a túlélésre játszanak, hanem kialakul egy félig-meddig működő kormányzat, korlátozott kereskedelem, helyi újságok és néhány primitív manufaktúra.
A Dr. Vérdíj narratívája nem tér el az írótól megszokottól, és az elbeszélésstílusa a mindentudó harmadik személyre épül. Továbbá nincsen főszereplő, és érdekes mód egyik karakter sem nő különösebben a szívünkhöz, ami más írók esetében gyengepontot jelentene, de ez esetben a szereplők gyengeségei időnként humorosnak hathatnak. Köztük többnyire modoros dialógusok folynak, amelyek pedig ráerősítenek a bizarr világra. Mindezeknek köszönhetően az apokaliptikus világot lefestő Dr. Vérdíj meglepően felemelő, optimista hangvételű, megmutatja az író emberiségbe vetett, nem múló reményét – s épp ez az ellentét teszi érdekfeszítővé a regényt.
