Neil Gaiman kétségkívül egyike a multitalentumú mai íróknak. Erre bizonyíték munkássága: nemcsak fantasztikus képregényeket, hanem intelligens gyerekkönyveket és részletekben gazdag regényeket ír a jó természetéről.
S most az Északi mitológia című könyvében átdolgozta a skandináv mitológia történeteit a saját írói stílusa és látásmódja szerint, ami által a mai olvasó számára ezeket a történeteket megközelíthetőbbé és lebilincselőbbé teszi.
A kötet valójában rövid történetek gyűjteménye – megtudhatjuk például, Thor hogyan kapja meg Mjollnirt, vagy miként ölt magára menyasszonyi ruhát, hogy visszaszerezze a Mjollnirt. Az erős ls becsületes Thoron kívül természetesen számos ismerős arc bukkan fel: a hatalmas és kétszínű Odin, a ravasz és találékony Loki. De még mielőtt elmerülnénk az egymással vívott csatáikban, Gaiman körbekalauzol Yggdrasilban és az onnan eredő kilenc világban, hogy tisztába tegye a komplex mitológia körüli esetleges zavarokat, még mielőtt belevág abba. A könyv Ragnarokkal, az istenek végzetével zárul. Így szemtanúi leszünk az idő végének; az istenek megvívják utolsó dicsőséges csatájukat: Loki, természetesen, nem harcol Asgard istenei oldalán, ehelyett a holtak seregét vezeti ellenük. Sok isten meghal, de a kör nem zárul be, hanem újraindul, amint az utódok elődeik helyébe lépnek.
Az északi mitológiában való elmélyülés, valamint az arról való írás kihatott Gaiman munkásságára: az újjászületés megjelenik például a Homokember-sorozatban, vagy az északiak fontos szerepet játszanak az Amerikai istenekben. A mondákat saját nyelvén meséli újra, miközben a lehető legkevésbé távolodik el a kutatási forrásanyagoktól; a karakterek hűek maradnak mítoszbeli önmagukhoz, viszont különböznek a Marvel-filmekben és képregényekben megismert személyiségeiktől: Thor például kissé beképzelt és bármikor ok nélkül harcba bonyolódik, Odin áruló és alapvetően okos, míg Loki sokkal köpönyegforgatóbb.
A témával való ismerkedéshez az Északi mitológia jó választás. Gaiman még kedvet is csinál ehhez: a könyvet személyes tapasztalatainak, élményeinek megosztásával kezdi, miszerint a skandináv mítoszvilág a kedvence, amit visszatükröz az, hogy milyen nagyfokú odaadással kezelte a forrásanyagokat, miközben a saját történetszálát, látásmódját is belefonta a mesékbe. Továbbá a mű összefoglalóként is szolgál nemcsak Gaiman, hanem más író témabeli műveihez is – s mindezt könnyed, olvasmányos és humoros formában nyújtja.
