Tisztelt Köves Slomó Vezető Rabbi Úr!
Magyarország második legerősebb pártjának elnökeként minden történelmi egyháznak és felekezetnek ünnepi üdvözletet küldtem. Így Önöknek is. Ön válaszul megfogalmazott gondolatait nyílt levélben írta meg, így én is felhatalmazást érzek arra, hogy hasonlóan nyílt formában válaszoljak.
Azt írta, meglepte a köszöntésünk, pedig azt csupán egy őszinte gesztusnak szántuk, mint Magyarország soron következő kormánypártja. A meglepő dolog véleményem szerint sokkal inkább az ön válasza volt, amelyből mintha az érződne, talán jobban örült volna, ha nem is kap ilyen üdvözletet.
Levelének indoklásául felhoz néhány, évekkel ezelőtti megnyilatkozást, mondván, hogy azokat a Jobbik nem tette tisztába. Azt hiszem, hogy Ön végigaludta az elmúlt három évet. A Jobbik néppártosodása során számtalanszor nyilvánosan elmondtam, és többször bizonyítottam is, hogy a politikai közösségünk kilépett a felelőtlen és sokszor tékozló kamaszkorból, és átlépett a felelős és építkező felnőttkorba. Talán az is elgondolkodtató, hogy az elmúlt évekből nem is tudott semmilyen vitatható megnyilvánulást idézni a Jobbik részéről.
Egyébként, ha már itt tartunk, sérelmeket, sértő mondatokat nagyon könnyű keresni. Én is tudnék. Ön is. Mások is. Mindenki. Az az ember, aki jól érzi magát a saját építésű lelki lövészárkában, mindig talál indokot arra, miért maradjon ott. Sokkal egyszerűbb is, hiszen nem ahhoz kell az igazi bátorság, hogy az ember egy lelki lövészárokból tüzeljen a másikra, hanem ahhoz, hogy kijöjjön onnan. Sajnos a XX. század a mi közös történelmünk szempontjából az egyre mélyebb és mélyebb lövészárkokról szólt. A keresztény magyarság és a zsidó magyarság számtalan sebet okozott egymásnak. A XIX. század biztató indulása után a XX. század a falak, az árkok és a pusztítás évszázada volt. Ha megnézzük a nagy történelmi fordulópontokat – Tanácsköztársaság, Horthy-kor, II. világháború és Holokauszt, ÁVH, 1956 stb. –, akkor azt látjuk, hogy ezekben a pillanatokban a magyar-zsidó együttélés és közös hazaépítés eszményétől mind távolabb és távolabb kerültünk.
A levelét azért tartom elkeserítőnek, mert azt üzeni, hogy a keresztény-zsidó kapcsolatokat még mindig kísérti a XX. század. Persze erre Ön kérdezheti azt, hogyan jövök pont én ahhoz, hogy mindezt szóvá tegyem. A helyzet az, hogy annak az itt-ott kimondott, de inkább elhallgatott ellentétnek, amely a zsidó és a keresztény értelmiség között létezett és létezik, és amely áthatotta és áthatja a magyar politikát, nem én vagyok a létrehozója. Koromnál fogva nem is lehetek. Azzal, hogy a magyar közéletbe kerültem, csupán részesévé váltam. Mondhatnánk úgy is, készen megörököltem. Mint alapvetően konzervatív, keresztény indíttatású ember, belekerültem egy szellemi-kulturális erőtérbe, ahol az egyik oldal a magyarokat folyamatosan nácizta, a másik oldal pedig a zsidóságot folyamatosan hazaárulózta. Én pedig tettem, amit a saját oldalam mintái alapján helyesnek hittem. Ez nem felmentés, csupán magyarázat. Megsértettem másokat? Igen. Megsértettek engem? Igen. Aztán rájöttem, hogy ez az egész sehová sem vezet, hogy értékes energiákat emészt fel az ország, hogy a múlton rágódunk csupán, hogy kölcsönösen vágjuk egymás arcába a XX. századi sérelmeket, de ez mindkét oldalról csupán a gyengeség, a tehetetlenség és a gyávaság jele. Azt pedig a XXI. század nem fogja díjazni…
Ha egy gesztusra az a válasz, hogy ez nem hiteles, hogy ez nem elég, az azt üzeni, meg kívánjuk alázni a másikat. És ezzel azokat is, akiket képvisel. Ez szerintem rossz és méltatlan irány. A XX. századba visz vissza, a múltba, a lövészárkokba és nem a XXI. századba, a jövőbe, a hidak építése felé, amerre én szeretném látni ezt az országot. Ugyanazt az egy Istent imádjuk. Ön is, én is. Én nem vagyok teológus, mint Ön, de biztosan hiszem, hogy a Jóisten most nem azt várja tőlünk, más vallású magyaroktól, hogy ki-ki a maga jól belakott és megszokott lövészárkában hizlalja a sértettségét, hanem hogy túljussunk ezen és építkezni kezdjünk. A Jobbik „kamaszkorának” minden terhe ellenére nekem ez az eltökélt szándékom, és tudom, hogy ez innen is, onnan is elutasítással, támadásokkal és értetlenséggel jár. Az egyik oldal továbbra is nácizni fog, a másik továbbra is zsidóbérencezni. De azt is tudom, hogy vannak sokan – és remélem, hogy többen –, akik szintén a XXI. században akarnak élni és nem a múltban. Akiket – legyenek akár zsidó, akár keresztény vallásúak – sokkal inkább lelkesít az új lehetőségek közös megteremtése, mint a múltba való görcsös kapaszkodás.
Elgondolkodtam azon is, mi lett volna fordított esetben. Mit reagáltam volna, amennyiben Ön, mint egyházi vezető karácsonyi köszöntő levelet ír minden parlamenti párt vezetőjének, így nekem is? Ugyan ilyen nem történt, de érdemes mégis egy pillanatra elképzelni. Engem nem lepett volna meg és nem is hozott volna zavarba egy ilyen üdvözlet. Aszerint kezeltem volna, ami. Gesztusként. A válaszom pedig ennek megfelelően nagyon egyszerű lett volna: ”Köszönöm kedves gesztusát! Én is áldott ünnepeket kívánok, és bízom benne, hogy jövőre hazánkban nem a falak és a lövészárkok, hanem a hidak építésére tudunk koncentrálni. Biztosíthatom Önt arról, hogy én az utóbbit teszem majd.” Ennyi lett volna.
Remélem, hogy meglepettségét és zavarodottságát sikerült enyhítenem ezzel a néhány sorral. Köszönöm, hogy elolvasta, és ha van ideje, akkor arra kérem, tekintse meg az alábbi pár perces videót is, amely egy rövid részlet abból a beszédből, amit másfél évvel ezelőtt a sajtó kamerái előtt a Jobbik Kongresszusán mondtam. A sajátjaim hallgattak, akiknek a bizalmából ezt a közösséget vezethetem, vagyis pont azok előtt mondtam el ezt a néhány gondolatot, akik kapcsán Ön számon kért a levele végén. Sajnos a híradásokban nem foglalkoztak vele, de talán így most nyertem egy lehetőséget az égiektől, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon, és Ön is megtekinthesse. Ezúton kívánok Önnek és közösségének boldog új esztendőt!
