Vissza a jövőbe!
Ahogy az idei Magyar Nagydíjon vörös szőnyegen felvonuló Forma-1-es versenyzők autogramosztása szerzett hatalmas örömet az ifjabb szurkolóknak, úgy mindig akadnak olyan ősrégi rajongók is, akiket még ma is inkább a ’90-es évek ászainak felbukkanása hoz lázba.
Merthogy évről évre szép számmal láthatóak egykori 
királykategóriás szakkommentátorok a különböző televíziós társaságok jóvoltából, de olyan ex-F1-es apukák is, akik épp gyermekük pályafutását egyengetik.
Közéjük tartozik (mindkét szerepkörben) az 1989 és 2001 között Forma-1-ben versenyző Jean Alesi is, aki éppen a Max Verstappen mánia közepette vezeti be tizenhat éves fiát az autóversenyzés rejtelmeibe. Az egykori Ferrari pilótával régi rajongójaként és egyben újságíróként a hungaroringi hétvége alkalmából nyílt lehetőségem egy személyes hangvételű beszélgetésre.
Csütörtökön este indul a történet, amikor is a hazai pályánkon megtartott médianap után kissé fáradtan ülök le unokatestvéremmel egy budapesti gyorsétterem teraszán, hogy bekapjunk végre pár falatot. Egyszer csak megcsörren a telefon, egy régi-régi ismerős az, aki izgatottan meséli, hogy az egyik legfelkapottabb budapesti szállodába épp most érkezett meg Jean Alesi. Miután, ha nem is napi szinten, de tartom a kapcsolatot a franciával, a hír maga nem lep meg, igaz, abban maradtunk előzőleg, hogy a GP2-GP3-as paddockban találkozunk majd. A sors azonban, ha már így alakította a dolgot, a tervet felülírjuk. Az ember csak nem tudja megállni, hogy ne sétáljon át egy üdvözlés erejéig ahhoz a bizonyos hotelhez. Alig, hogy odaérünk, máris egy ismerős arc villan meg a szálloda halljában, szó szerint, hisz egy-egy fényképezőgép vakuja rögtön működésbe lép, amint Alesi feltűnik. Kissé tanácstalanul sétál ki a forgóajtón, majd miután észrevesz, rögtön sietősre fogja lépteit, hogy kedvesen üdvözöljön. Egyszerűen öltözve is elegáns, a fehér pólóhoz és sötétkék farmernadrághoz a legtrendibb cipő jár. Jean aktív versenyzőként is mindig azon kevesek közé tartozott, akik adtak a megjelenésre.
Aki véletlenül azt gondolná, hogy egyszerű egy ex-Forma-1-es apuka élete, aki fiát követi a világ egyes pályáira, hamar rájön, mennyire nem így van. Jean Genfből több átszállással járó, gyötrelmes Budapestre vezető útja után – melynek oka részben az iszlám terroristák elleni készültséggel járó felfordulás – alig húszpercnyi szállodai regenerálódást követően azonnal egy szponzori tárgyalásra indul. (Így megy ez, ha az ember a lehető legtovább szeretné juttatni gyermekét az autósport ranglétráján. Márpedig Giuliano attól a perctől kezdve, amikor videón meglátta az édesapja 1994-es monzai edzéselsősége utáni tifosi-őrületet, csakis egyet akar, Forma-1-es -, ha lehet Ferrari pilótává válni.) Még pár közös fotó a rajongókkal, majd miután Alesi nem ismeri a pontos irányt, megkérdezi, elkísérném-e a találkozó helyszínére. Természetesen megtiszteltetés számomra, hogy a segítségére lehetek.
Bár arcán látszik a fáradtság, nem esik nehezére a beszélgetés. „Tudod, már most nagyon fontos a szponzorok gyűjtése, ugyanis még egy GP3-as szezon teljesítéséért is hatalmas összegeket kell letenni.” Ez a leendő támogató egyébként nem más, mint a világ egyik legnagyobb „burgeres” nagyvállalata, a KFC, amelynek egyik vezetőjével kell hamarosan asztalhoz ülnie.
„El tudom képzelni”, válaszolom, hisz jó pár éve figyelemmel követem a sorozatot, „de egy ilyen jól csengő névvel, mint a tiéd és a Ferrari Pilóta Akadémia támogatásával ez nektek nem jelenthet gondot.”
„Igen persze, a Ferrari nagyon sokat segít Giulianonak. Többek között a tanulásban, a fejlesztésben is, vagy éppen a szimulátoros gyakorlásokkal. Múlt hétvégén is a főhadiszálláson, Maranellóban járt, hogy felkészüljön a magyar futamokra. Most a Ferrari egy jó hátteret biztosít, de ennek ellenére folyamatosan hajtani kell a dolgot. Eredmények nélkül kevés lett volna az én nevem ahhoz, hogy Giuliano a Ferrari nevelőprogramjába kerüljön, fontos volt hozzá a tavalyi, Francia Formula-4-ben szerzett három győzelme is. Már élete első autóversenyét megnyerte pole pozícióval és a leggyorsabb körrel!”
Miközben Giulianoról mesél, csillogó szemekkel, büszkén tekint maga elé. Jean mindig is család- és gyerekcentrikus volt, további két, második házasságából születő gyermeke is nagyon drukkol az újabb családi sikerért. Alesi apaként nyilván olykor kicsit elfogultan és érzelmesen beszél, de én igyekszem objektív maradni.
„Mégis nem gondolod, hogy túl nagy lépés volt csupán egyetlen autós év után abba a GP3-as sorozatba szerződni, ahol már sokkal másabb, erősebb autókkal versenyeznek a fiatal pilóták, és ahol hihetetlenül szoros a mezőny? Schumacher fia, Mick igen sok gokartos szezonnal a háta mögött a tavalyi évet követően még idén is Formula-4-es szériákban versenyez, Giuliano viszont legfiatalabbként a maga tizenhat évével és kevés tapasztalatával egyelőre esélytelennek tűnik a GP3-as dobogókért folyó küzdelemben.” – folytatom kissé keményen. Alesinek láthatóan kicsit rosszul is esik a döntésében való kételkedésem, de mivel mindketten erősen őszinte típusok vagyunk, így úgy érzem, belefér.
„Nem, nem gondolom. Giuliano is gokartozott két évig, miért pazaroljuk az időt a Formula-4-ben, ha a GP3-ban is lehet folytatni a tanulást. Különben tridentes csapattársai közül a kiváló olasz tehetség, a már jóval tapasztaltabb Antonio Fuoco is sokat segít a fiamnak.”
„Apropó Trident!”, vágok közbe, „miért nem a jelenleg legversenyképesebb ART csapathoz szerződtetek, hisz Nicolas Todt (az FIA elnök Jean Todt fia) az egyesület egyik vezetője a barátod?” „Nem, nem lett volna jó Giulianonak. – válaszolja meggyőződéssel. „Rengeteg időt töltöttem el tavaly azzal, hogy körbenézzek a csapatok táján. A Trident nagyon barátságos, segítőkész, otthonos olasz csapat, ahol jól érzi magát a srác. Neki most erre van szüksége ahhoz, hogy továbbfejlődjön. Az ART-nél teljesen másképp működnek a dolgok.” – tűnődik el egy pillanatra.
„És te, mint a „szakma” egyik nagy mestere milyen szerepet töltesz be a versenyhétvégéken? Giulianoval együtt elemzitek ki az edzéseket, versenyeket?”
„Nem, dehogy! Nekem semmi beleszólásom nincs a technikai részletekbe, még az autó adatait, a beállításokról szóló információkat sem láthatom.” Meglepetten nézek rá, hisz mégis csak egy egykori F1-es pilótáról van szó… „Ez nem számít, nem én vagyok a csapatfőnök. Jos Verstappen sem láthatott bele Max dolgaiba. Én a menedzselésen túl maximum egy-egy pályáról tudok tanácsot adni emlékeimből. Giuliano a versenyek előtti csütörtökön is nagyon elfoglalt, meetingek sora vár a pilótákra, többek között videókat elemeznek ki közösen a csapattal. Nem is zavarom a hétvége során, inkább a jövőjét építem, fontos emberekkel találkozom.”
Amikor felhozok egy drasztikus példát a Forma-1 előszobájának számító GP2-es sorozattal kapcsolatban, miszerint Giuliano csapatának menedzserét, Giacomo Riccit épp akkor tették lapátra versenyzőként, amikor megnyerte a Hungaroringen élete első GP2-es versenyét, Jean arca kicsit komorrá válik. „Azóta (2010) csak kegyetlenebb lett a harc az ülésekért. Giacomo egy nagyszerű ember, miatta is választottam ezt a csapatot. Mindent tud ezekről a kisebb kategóriákról. Azért nem folytathatta a versenyzést magasabb szinten, mert egyszerűen elfogyott a pénze. Vannak, akik hosszú éveken át dekkolnak akár a GP2-ben is különösebb eredmény nélkül, mert megvan a háttér. Ezt a többség azonban nem engedheti meg magának. Ha nincs a hátad mögött egy nagy autógyártó vállalat vagy egy vaskos szponzor, ma nem kerülhetsz a Forma-1 közelébe sem! Ezért kell ott lennem mindenütt, ez így működik.”
Alesi ekkor már szaporázza lépteit el is felejtve, hogy egy jó órája még a repülőtéren volt.
Genf, Nizza és Bécs után most a budapesti Szent István Bazilikától igyekszünk mind gyorsabban a tárgyalás helyszínéül szolgáló hotelhez. Jean világpolgár. Kicsit olasz, kicsit francia – erre még visszatérünk -, de Svájcban él. Mellesleg az a típus, aki képtelen két napnál tovább otthon ülni, így kvázi ideális a mostani pörgés egy másik hazai pályán, az autóversenyek számára még most is nélkülözhetetlen atmoszférájában.
A beszélgetés a végéhez közeledik, hisz a szállodához tartva egyre inkább növekszik a Forma-1-es versenyzőkre váró szurkolók száma is. Ki hinné, a mai gyerekek ugyanolyan szenvedéllyel állják útját az F1-es karrierjét tizenöt évvel ezelőtt befejező franciának, mint a mai sztároknak. Jean gyorsan dedikál, itt is készül egy-két közös fotó, majd mielőtt eltűnne a hallban, odakiált, hogy köszöni a kíséretet, holnap délelőtt innen folytatjuk.
Másnap reggel sok dolog kavarog a fejemben, számos téma érdekelne, de még egy egykori versenyzőnek sem jó az, ha állandóan a szakmáról faggatják. Tervezni próbálok, kicsit feszengek is, de abban a pillanatban, ahogy Jeant meglátom a megbeszélt időben a megbeszélt helyen, ahogy a rágódás belőlem, úgy a tervek is kiszállnak a fejemből.
Alig, hogy folytatnánk a beszélgetést, megcsörren a telefonja. Egy gyors elnézéskérés. Elnézzük. Jean feldobódva üdvözli egyik olasz barátját, aki már a nyári vakációra invitálja. Aztán jön a következő hívás – ezúttal francia nyelven. Örülhetek a tegnap esti zavartalan sétának – mondom magamban, de a továbbiakban már szerencsére nem zavar meg senki. Ha már volt olasz és volt francia barát, adódik a kérdés, hogy tulajdonképpen melyik nemzethez áll közelebb. „Ha azt vesszük, körülbelül ugyanannyi olasz és francia ismerősöm van, de sokszor magam sem tudom, melyik országhoz tartozom. Egy biztos, franciául jobban beszélek.” Az igaz, hogy miközben olaszul beszélgetünk, a francia akcentus erőteljesen érződik – legalábbis olykor. A vele korábban sokat együttdolgozók meggyőződése azonban, hogy Jean sokkal inkább Olaszországot képviseli az autósportban, de ez viceverza így van, hisz a tifosi mai napig imádja a ’90-es évek első felének Ferrari pilótáját, ellenben a franciákkal, akik tulajdonképpen – hiába a névváltoztatás Giovanniról Jeanra – nem érezték soha igazán saját pilótájuknak Alesit.
Mivel nemrég fejeződött be a futball EB, le is tesztelhetem az alábbi vélekedést azzal, hogy kinek drukkolt. Miután a múltban már leközölte róla egy napilap, hogy a franciáknak szurkol, naivan így is teszem fel a kérdést. „Gondolom, követted az EB meccseit. Ugye a franciáknak…” – eddig jutva Jean meg sem várja a mondat végét.
„Nem, nem. A francia tulajdonképpen egyáltalán nem is francia csapat, hiába jutottak a döntőig, nem szimpatizálok velük. Természetes, hogy az olaszokért szorítottam.” Ez nem jött be, konstatálom, aztán kicsit mégis vitába szállok vele (ami egyébként teljesen felesleges), miután tudatom, hogy – szerintem legalábbis – az olaszok időnként úgy fociztak az EB-n, mintha nem is igazán akartak volna nyerni. Ekkor derül ki számomra, hogy Alesi belül tényleg igazi olasz, aki vehemensen védelmébe veszi a taljánokat, akik véleménye szerint egyszerűen csak egy erős német válogatottal szemben maradtak alul. „Tizenegyesekkel kikapni különben sem szégyen, egyszerűen pech.” Ezen a mondaton nem tudok nem elmosolyodni, de jobbnak találom, ha itt abba is hagyjuk a focit.
Bár eredetileg kerülni akartam az F1-es témát, de hát nem minden nap ülhet egy volt pilóta mellett az ember, így kíváncsian kérdezem meg, hogy hogy tetszik neki a mai Forma-1, ahol egyre kevesebb az olyan egyéniség, mint az ő generációjukban volt. „Akik akkor követték az F1-et, nem nagyon tudják úgy értékelni a mai versenyeket, versenyzőket. Ez egy másik kor, más törvényekkel. Tudom, hogy neked Massa a legszimpatikusabb, de a pályán nem a szimpátia számít. Schumachert például sokan nem szerették, mégis a mi korunkban ő volt magasan a legjobb versenyző. Alapvetően nem drukkolok a mai mezőnyből senkinek, a teljesítményt nézem. ”Olasz pilóta ugyan nincs a mezőnyben, de ott van például Romain Grosjean…”
„Nem, nem különösebben drukkolok neki sem, akit sajnálok nagyon, az Jean-Eric Vergne. Az ő képességeivel tisztában vagyok gyerekkora óta, és szegénynek ott kell ülnie a Ferrari kispadján.” Majd a múltról nosztalgiázva nem maradhat el a kérdés. „Tartod még a kapcsolatot az egykori F1-es csapattársakkal, barátokkal?”
„Egy darabig kapcsolatban voltam Pedro Dinizzel, akivel a Saubernél igazán jól kijöttünk. Jó kis versenyző volt annak ellenére, hogy akkoriban jobban elítélték a szponzori pénzeken F1-be jutó pilótákat. 1999-ben született a fiam, Giuliano, amit aztán együtt ünnepeltünk a Nürburgringen. Őszintén szólva öt éve nem hallottam róla semmit, nagyon magába zárkózott. Akivel szoros barátságot ápoltam aktív koromban, az Alain Prost volt, de sajnos a Prost-Peugeot-os történet megrontotta a viszonyunkat. Az üzletet nem jó keverni a barátsággal. Persze azért beszélünk, ha összefutunk.” Eközben konstatáljuk, hogy amennyiben volt kollégákkal akar találkozni, különben is csak kb. nyolcvan méterrel kell odébb sétálnia az F1-es paddockba, ahol a különböző televíziós társaságok szakkommentátoraiként dolgozik rajta kívül Jacques Villeneuve, David Coulthard, Damon Hill, Johnny Herbert vagy Martin Brundle is. Nem rossz névsor.
Ekkor toppan be a versenyhétvégék alatt a ferrarisokkal együttlakó és lélegző ifjú Alesi, akinek ezen a napon már szimulátor nélkül, élesben kell bizonyítania a pályánkon. Megköszönve a rám szánt időt hagyom is őket, hogy innentől már a tényleges feladatukra koncentráljanak, bízva abban, hogy a név tovább él, és egy napon majd Giuliano is csatlakozik a mostani Forma-1-es utódokhoz…
Farkas Lívia
Fotó:Szerzőnk Jean Alesivel és a „gyerek” Giuliano Alesi/magánarchívum/
