A Faktor rét meséje

Kertész Z István

–    Szija tujista, mejje mész?
–    Csak ide Bánkútra!  
–    És vissza is jössz?  
–    Majd este!
–    Akkoj mennyél Bánkútja!

Ennyi volt mindössze a kis copfos leányka meg az öreg hátizsákos turista beszélgetése a Huta rétnél. A nagyobbik lány meg éppen virágot szedett, de ő egyébként visszahúzódóbb természetű, nem ilyen cserfes, mindenkivel barátkozó egyéniség volt. Ezt az apjuk mesélte később el nekem a gyerekek hallatára, a kisebbik lány szégyenlősen nézett lefelé, még akkor is nehezen ejtette ki az r – betűket. A harmadik, a kisfiú még nem volt meg akkor, magyarázta nekem a családfő.

Szakadó esőben találkoztunk az öreg, terebélyes bükkfánál, valahol Bánkút és Ómassa között. Egyszerre értünk oda, én fentről, ők lentről jöttek, kihagyhatatlannak tűnt alatta egy szusszanásnyi pihenő. Egy apró száraz hely az esőáztatta hegyrengetegben és az ő történetüket hallgatom. Egy országos lap szerkesztősége küldött ki két napra a Bükk-hegységbe, írjak egy nyári riportot a szépséges vidékéről. Előző nap összejártam, Bálványostól, Jávorkutastól, Ablakoskőig mindent, így már el is készült a beszámoló. Hajnalban kopogott a menedékház párkányán az eső és amikor még kora reggel is reménytelenül hullt a sűrű égi áldás, már csak egy gondolatom volt, mielőbb lejutni az ómassai buszhoz. Hétfőre virradóra nem volt több vendég, egyedül aludtam az egész házban és ezért is lepődtem meg, amikor megpillantottam a felfelé gyalogló családot. Apa, a két lány és a kis öcsike. A beszélgetés folyamán illedelmesen be is mutatkoztak. A nagylány Ildikó, már 13 éves, a kisebbik Veronika 9, míg Péterke éppen előző héten töltötte be az ötödiket. Az apa nevét sajnos nem jegyeztem meg, mert őt a gyerekek természetesen papának szólították.

– Hová ilyen esős időben ráadásul hétfő reggel? – Kérdeztem magától értetődő kíváncsisággal.
– A Faktor rétre mondták szinte egyszerre, mindannyian. A Papa azonban rögvest javít. – A Huta rétre, csak hát mi arról először azt hittük, hogy az a Faktor rét. Régi történet ez, nem is untatnám magát, bár ahogy látom, jól esik itt a szárazban megpihenni.
– Folytassa, kérem!
– Még a nyolcvanas évek végén, az iskola úttörőtábort szervezett a Bükk-fennsíkra és a György tanár úr, a táborvezető is azt hitte, hogy az a Faktor rét. A baj akkor tört ki, amikor a természetvédelmi őrök kérték a táborverési engedélyt és az nem oda szólt. Lett is rögtön táborbontás, de akkor amúgy is az utolsó nap volt, csak kicsit hamarabb értünk haza Miskolcra – mondta a férfi.
Ekkor hirtelen észrevettem, hogy a fényképezőgépem egyik tartozékát fennhagytam a házban. Fel is vetettem, ha kipihenték magukat Bánkútig úgyis vissza kell mennem, szívesen velük tartanék. A gyerekek mentek – jó tempósan elől, mi utánuk kaptattunk a hegyre. Az eső szűnni nem akaró rohamában az apa mesélte tovább a történetüket. – Nekünk viszont már örökké csak Faktor lesz annak a neve, hiszen akkor mi hetedikesek voltunk és az egyik osztálytársnőmmel, Annával a rét sarkán, ott, ahol az út Bánkút és az Ablakos-kő völgye felé szétágazik egy nagy bükkfa törzsébe, bevéstünk egy hatalmas szívet a monogramjainkkal, alá meg a Faktor szót.
Jól meg is szidott érte György tanár úr, a kezdőbetűkből és a vésés stílusából rögtön rájöttek, kik követték el a „bűnt”. Elmagyarázta, hogy az élő fába vágni olyan, mintha a mi bőrünket késsel karcolnák. Továbbá, hogy annak a fának most nagyon fáj, ahol az a frissen vésett szív tátong, és míg ki nem vágják fájni is fog. Akkor egy rövid ideig nagyon szégyelltem magam, mert olyan szemléletesen és érzékletesen mondta el a táborvezetőnk a dolgokat, hogy azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. De hamarosan rájöttem, hogy van egy hely széles e világban, amely a mi kettőnké, és csak a miénk Annával. Már akkor nagyon kerestük egymás társaságát, de csak később egy véletlen találkozás után beszéltünk meg igazi randevút. Ma így elmondva rövid, de a valóságban hosszú és fordulékony időszak után egy család lettünk és sorra érkeztek meg parányi miskolci otthonunkba a gyerekek is. Most meg nekem fáj az a szív, nem csak itt belül, hanem amikor arra a fára nézek, pedig már mosódnak el a vonások. Mégis minden évben felmegyünk, pont azon a napon, amikor véstük a szívet, még jó, hogy a nyári szünidőre esik, mert így a gyerekek mindig el tudnak jönni. Nekem volt olyan, hogy a munkahelyem nem akart elengedni, erre beteget jelentettem. Hát nem összefutottam, a főnökömmel a 15-ös buszon? De aztán kimagyaráztam, hiszen látta a gyerekekkel vagyunk. Máskor meg Anna rohant össze egy önkényes szabadnapján, az örökké pletykás kolléganőjével. Na, akkor is bosszankodtunk, de ahogy a Faktor rét szívére tettük a kezünket, mint egy varázslat, jött az ötlet, mivel hozakodik elő, ha szükség lesz rá. Be is jött az elképzelés. A többi évfordulón is mindig itt voltunk, ahogy jöttek a gyerekek, ők is. Persze kezdetben: hátizsákban, vállon ülve, de felérkeztek. Látja, most ez a zuhogó eső sem tántorít el ettől az úttól, ja még nem is mondtam, ma van az évforduló. Máskor is megyünk oda, meg máshová is itt a Bükkben, de augusztus 6-án mindig a Faktor rétre, persze a Huta rétre gondolom. Ilyenkor mindig beszélek Annához, elmondom röviden, hogy van a család, mit csinálnak a gyerekek. Tavaly megint elkövettem a „bűnt” javítottam a szív és a monogramok kontúrján. És ha hiszi, ha nem, hallottam György tanár úr hangját is, mintha a szél hozná messziről. Ma elmondom, hogy Ildikó már igazi nagylány és éppen annyi idős, mint amikor mi véstük a szívet. Igen ügyesen főz, és lényegében ő vezeti az egész háztartást. De már komoly nő is, nagyon nézi ám a kirakatokat, sőt a minap a villamosnál megfordult utána egy fiú. Én láttam ő nem biztos, hogy észrevette. De korai még neki a fiúzás, középiskolába készül, sőt onnan valószínűleg egyetemre. A középső, Veronika cserfes maradt, de még nehezen tudja mondani az r betűket. A tanulásban, ami nem érdekli, az nem is megy neki. Viszont a számolással remekül megbirkózik és legalább ötven hegyet ismer a Bükkben, mindegyiknek a magasságát is. A Péterke már önállóan be tudja fűzni a cipőjét, ő szavalt elsőnek az óvodai ünnepségen. Az óvónőnek a kedvence, szerintem a hivatali elvárásnál is többet babusgatja. Én is meg vagyok, van munkahelyem, és ha az egyik gyerek beteg, nem morgolódnak annyit a hirtelen kért szabadság miatt. Azért jól össze kell húzni magunkat, csak a legszükségesebbekre költünk, de azokra mindenféleképpen. Jön ám a gyámügy családlátogatásra, úgyhogy nálunk mindig rendnek kell lennie, ezt még a Péterke is tudja, nem is dobálja szét a játékait. Egyetlen dolgom van az életben, hogy együtt tartsam a családot. És Annát sem hagyom el soha, a Faktor rétnél mintha mindig találkoznánk…
Közben felértünk Bánkútra, a férfi fejével intett, hogy itt a ház, most el kell válnunk és még valamivel adós. Ha nem lenne rajta az esőkabát és körülötte a három gyerek, még discokba járhatna, biztosan szívesen táncolnának vele: negyvenen innen, szőke, kék szemű, sportos, mit akarhat még egy mai lány. Nagyon kérdezhetnékem volt, de hagytam, csak nem megy úgy tovább, hogy még valamit ne mondana búcsúzóul. A gyerekek már jó ötven méterrel lehagytak minket, így is halkan mondta.
–Sokáig küzdöttek érte a Szentpéteri kapui kórházban, hirtelen, minden előjel nélkül jött a baj, és rá három hónapra elment.

Megtaláltam fényképező-tartozékot, nem is járt itt azóta senki. Viszont szándékosan otthagytam a színes bükki beszámolómat és elhoztam a Faktor rét meséjét.              ______________________________________